kedves b.

régen nem jelentkeztem, bokros teendőim elszólítottak a számítógép elől.

az ünnepek alatt egyfolytában különböző: kisebb, nagyobb, öregebb s ifjabb családtagokkal kellett szoros (néha túl szoros…) barátságot kötnöm.

na, de nem erről akartam írni neked.

még a fura fás ünnep előtt történt, hogy kellemes déli tűnődésemet apu szakította félbe. ez két okból is igen furcsa volt.

egyrészt, mert apa ilyenkor (ki tudja miért???) sosincs itthon (ha nagyobb leszek, bizisten nem tud majd lerázni, megyek vele és kiderítem, hogy hol lopja a napot, míg mi anyával keményen dolgozunk..)

másrészt, mert hiába törtem a fejemet, semmi nem volt beleírva a határidőnaplómban déli tizenkettőre. na egy szó, mint száz, megint elindultunk és mire észbe kaptam egy kórház kihalt folyosóján figyeltem.

ott aztán apa lehámozta gömbölyű pockomról a pólómat, egy, már első látásra is igen gonosznak tűnő fehérköpenyes nőszemély előtt, aki (ahelyett, h minimum elájul férfitestem leplezetlen és valljuk be merész mezítelensége láttán-) zselét kent a hasamra és egy fura szerkezettel alaposan megcsiklandozott. már nem azért, de én se rontok rá ártatlan és mit sem sejtő nőkre és bizergálom meg őket (apu szerint még jó pár év eltelik addig, míg bizergálni fogok…) micsoda viselkedés ez. én nyújtottam volna a mancsomat, mint ahogy azt a jómodor diktálja, ő meg nekem esik.

amikor kitapizta magát és én már fészkelődni is kezdtem, h na jó ezt még ki lehetett bírni, de most már vegyünk gyors búcsút, a szadista elkapott és a fejemet kezdte nyomorgatni. ekkor állati indulatok szabadultak el bennem és egyértelműen tudomására hoztam nemtetszésemet egy laza kis hörgéssel, mely pillanatok alatt velőtrázó üvöltésbe vadult.

a vizsgáló kezek hihetetlen sebességre kapcsoltak, az ujjak félelmetes táncot jártak és hamarosan megkaptuk a (negatív) leletet- mi szerint nincs (szemmel látható) eltérés az abdomen valamint a calvaria területén. (nem mintha ezt én nem tudtam volna ezer éve….)

szívesen leírnám, h a vizsgálat után még milyen kalandok következtek, de sajnos az emlékeim ellentmondásosak és homályosak. nem értem miért. arra még tisztán emlékszem, h a babakocsiba tettek és lehunytam a szememet….

a vizsgálat előtt, még mit sem sejtve..

kedves cs.m.

anyu nagyon gonosz tréfált eszelt ki ellenem!

eleddig akkor aludhattam és ébredtem amikor úri kedvem azt diktálta. most viszont a zsarnoki anya rám tört és igába akarja vetni lázadó lelkemet!

meg akarnak rendszabályozni!

pedig én szeretek rendom feküdni és kelni, nem illeszkedni semmilyen szabályba, keretbe, rendszerbe. reggeli után aludni, alvás után aludni, ebéd után aludni, és vacsora előtt.

hogy így az egész napom alvásból áll? hogy nem lehet velem sehova menni, semmit sem csinálni, mert vagy alszom, vagy álmos vagyok? na és… kérdem én… akkor mi van?

nem igazán körvonalazódik előttem az új szisztéma értelme. jó, alszom tízig egy nagyot utána semmit délutánig- max 20 perc engedélyezett a babakocsiban, ha egyáltalán- és akkor aludjak egy nagyot délután.

de akkor hogy tudok tönkretenni családi ebédeket, baráti összejövetetleket és munkahelyi rendezvényeket? hogy fogok így jelenetet rendezni a közértben, a séta alkalmával vagy csak úgy az utcán? mi lesz így a félelmetes renomémmal? ha nem én leszek ezentúl a rettegett samu? mostantól - urambocsá’ - úgy fog csúfolni a babavilág, h samu a jól nevelt? samu a berendszabályozott?

és akkor mi történik, ha kicsit álmos vagyok néha-néha, meg nyűgös (na jó nem kicsit és nem csak néha, de akkor is) ?

tán nem tetszetős, ahogy fejhangon nyögdécselek, vagy azzal van baj, hogy a legvalószínűtlenebb helyzetekben teszem azt? a mód vagy a forma ellen lázadsz anyu?

én azt javaslom, maradjon minden a régiben. bár igaz, h így néha van is kedvem játszani. a minap pl azt vettem észre h a délutáni alvás után felfrissülve, vidáman ficánkoltam a földön és játékaim is mintha szélesebben mosolyogtak volna. meg valahogy élénkebbnek tűnt a világ és nem nehezedett ólmos fáradtság szememre. de ez biztos nem az alvástól van. nem.

szerintem az időjárással függ össze... front van. vagy ciklon. vagy zúzmara.

anarchista gangsta samu

kedves p!

hihetetlen kalandok! hihetetlen izgalmak!

anyu ma ahelyett, h szokás szerint reggeli után visszatett volna ágyamba, h emésszek és sziesztázzak egy kicsit, hóna alá csapott (igazából a kocsiba tett, ez csak amolyan költői túlzás) és megindult velem a nagyvilágba (ismét túloztam... nem mentünk azért olyan nagyon messze).

szóval robogtunk végig a böszörményin egészen a déliig. itt anyu vagányan a mozgólépcsőre tört, míg én nem kevésbé vagányan feküdtem a kocsiban és kitekingettem.

egész a végállomásig irtó jó voltam, nézelődtem meg minden. na jó egyszer beparáztam és megfogtam anya kezét, mert megijesztett egy meglehetősen nagy, büdös és szőrös bácsi, aki a jegyeket kérte és én tudtam, hogy nekem biztos nincs jegyem. esetleg egy félig használt pelussal tudok szolgálni. de jegy az nuku. szerencsére anyunál volt és gondtalanul utaztunk tovább.

a cél (mint az menetközben kiderült) a nagyapa cége volt, ahová seregszemlére sorakoztam fel. (ismét jólfejlett drámai érzékemről teszek tanúbizonyságot, melyet nahát-nahát anyukámtól örököltem…szal bementünk, mert még nem láttak, pedig már majdnem 5 hónapja itt virgonckodok ) szóval nagyapa meg a munkatársai gyönyörködtek okos kis fejemben és daliás termetemben.

miután a kölcsönös egymás körüludvarlása és dicsérése megtörtént

(jaj de szép vasgyúró vagy te – a bácsinak meg milyen hosszú a szakálla; hú de szép kerek pocak- ugyan már, a néni se panaszkodhat stb. stb)

olajra léptünk és néhány vargabetű után hazafelé vettük az irányt. a visszaúton, szánom-bánom de kicsit elszunnyadtam, mert már csak a zöldségesnél ébredtem.

a nap legnagyobb eseménye azonban kétségkívül az volt, amikor szert tettem az első haveromra! bizony. egy hónappal idősebb nálam, és –bár tudom ez nem szép dolog- ez némiképpen irigységgel tölt el. ő már szájába tudja venni a lábujjait (alig várom, h én is elérjem ezt a guminőt kenterbe verő hajlékonysági fokot!!), hasonfekve is vígan játszik a csörgőmmel (hangsúly a birtokos személyragon van!!), és persze totál fensőbbségesen nem állt velem szóba, kis pisissel.

na jó, aztán rám nézett és megfogta a mancsom. lehet, h ez egy szép barátság kezdete?

kedves m.

szeretek enni.

amikor megszülettem, a nővérek a kórházban 3 napos léböjt kúrára ítéltek, h szervezetemből a salak távozni tudjon. élek halok a természetgyógyászatért (ha azt nem rajtam, vagy anyukámon alkalmazzák), és az első nap még csak csak elvoltam de a másodikon, besokaltam.. jellemző egyébként a magyar egészségügyben uralkodó viszonyokra, h a kórházban a cukrosvizet kielégítő tápláléknak gondolták. felháborító. minekutána nagyon, de nagyon rossz néven vettem szervezetem ilyen minőségi változásnak való kiszolgáltatását (9 hónapi kánaán után, ugyebár), véleményemnek hangot adva, reklamáltam anyunál. szerencsére, megértőnek bizonyult és 3 óránkénti jelzésemre érkezett is az óriás cici, s nekem csak az volt a dolgom, hogy a számat kitátsam.

eleinte azt gondoltam, hogy az evés csak nappalra korlátozódott juttatás, de tettem azért egy próbát (biztos, ami biztos alapon) és sürgetésemre, láss csodát, jött is az ellátmány, így éjjel sem maradtam éhen. ez a paradicsomi állapot egészen addig tartott, míg 2 hónaposan meghaladtam a 6 kilót és anyuék úgy döntöttek elég nagy vagyok ahhoz, h éjjel egyek. (nem volt egyszerű meggyőzniük, sokáig lázadni próbáltam, de hosszas egyezkedés és tárgyalás után úgy döntöttem, legyen. alszom reggelig, majd kárpótol a bőséges reggeli.)

éles eszemet bizonyítja, h hamar rájöttem, hogy az óriás cici és anyu között elidegeníthetetlen (biológiai) viszony van, így én azt kapom amit anyu korábban elfogyasztott. a kórházban a már fent taglalt siralmas élelmezési helyzet miatt a táplálékom igen szerény volt, de sajnos (várakozásaimmal ellentétben) itthon se nagyon lett változatos.

anyu szerint (mint az kisebb utánajárással kiderítettem) mindez a családi tradícióra vezethető vissza. anyukám anyukája ugyanis hatalmas elme, kreatív és innovatív, de a főzés terén ez sajnos kevésbé mutatkozik meg. anyu egész gyermek és ifjúkorában két étel között választhatott: csirke sütve, krumplival, avagy pulyka sütve, krumplival (csoda, h nem nőtt szárnya…). ahogy a mostani kialakult helyzetet szemlélem, a jövő engem sem kecsegtet túl sok jóval: jobbára csirke sütve, vagy tészta főzve a menü. nem mondom, elég jó a monotonitást tűrő képességem (volt kitől örökölnöm), de azért ha lehetne, szeretnék mielőbbi változtatást kieszközölni. amint hangot tudok adni ismételt felháborodásomnak, megteszem. elvégre ezt kívánja nemcsak az én, de a köz (apu) érdeke is.

szeretném megkóstolni a vadast, a hortobágyi palacsintát, sőt még addig is elmerészkedem, h megízlelném a pacalt, de félek ezt anyukám kategorikusan vissza fogja utasítani. sebaj, előbb utóbb már magam oldom majd meg táplálkozásomat.

addig pedig, hiszen a kisbaba élete csupa áldozat és lemondás…, tűrök és tűrök.

ismerkedés:

kedves h!

anyu szerint kis mondókákkal, versekkel és népdalokkal lehet remekül szórakoztatni egy magamfajta kisbabát. ezek kettős célt szolgálnak: egyrészt az én szókincsemet, hallásomat, verbális készségemet hivatottak fejleszteni, másrészt, szerintem, anyu szereti a saját hangját hallgatni

namármost anyának a népdal repertoárja, valljuk be, szegényes. kivégeztük már a csitári hegyek alatt-ot, az által mennék én a tiszán-t, új a szűröm-et, a béreslegény, jól megrakd a szekered-et és még néhány klasszikust. nem akarom megbántani, de ha még egyszer meg kell hallgatnom a virágéknál ég a világ átkomponált változatát: a samuéknál ég a világot, kiugrom a kiságyamból.

egy időben kínomban fejhangon vonyítom anyuval a dallamot, jó hangosan, hogy őt ne kelljen hallanom, mire összecsapta a kezeit úgy örült, h éneklő csodababa vagyok. a kívánt hatás helyett (amelyet az általam kibocsátott elrettentő hangeffektnek kellett volna biztosítani), anyu nagyobb fordulatszámra kapcsolt és még lendületesebben fújta. tanácstalan vagyok. csak reménykedem, h egy idő után már ő is megunja és újakat tanul.

aztán itt vannak a versek és mondókák. ezeket két csoportba lehet, véleményem szerint osztani.

az első kategóriába tartoznak azok az idétlen zöngemények, melyek elmondásához testem csiklandozása, csipkedése és rángatása párosul (csip-csip csóka, kerekecske-dombocska, pont-pont vesszőcske, hinta-palinta)- szerintem ezek már-már a gyermekmolesztálás-bántalmazás határait súrolják.

a második csoportba a hosszabb-rövidebb rímelő, rímtelen értelmetlen bugyutaságokat sorolom (láttam, láttam lappantyút (????), bóbita táncol, cini-cini muzsika, mehemed, iciri-piciri stb) melyeket második hallgatásra már nemcsak h kívülről fújtam, de mérhetetlenül bosszantónak is találtam!

az egyetlen kiút az elbutulás elől az lehet, ha magam tanulok meg olvasni. a szüleim szerencsére támogatják ilyen irányú erőfeszítéseimet, nem mondták, ugyan, de anyu meglepett 3 kedvemre való kötettel. az első a vadállatokról, a második az erdő ökoközösségéről szól, a harmadik a vizek élővilágát mutatja be. az utóbbi kettő különösen jó, hiszen fürödni is vihetem magammal. a vadállatosat is akartam, de apu szerint elsüllyed. szerettem volna magam is meggyőződni erről, és segítségével rögtönzött fizikai kísérlet keretén belül vizsgálni archimédesz törvényét., de apu erősebbnek bizonyult.

szóval fejlesztem, képzem magam, művelődöm. a cél az intellektuális emancipáció!

kedves á!

nagy ijedtségünk volt ám szombaton.

szüleimmel karácsonyi ajándékvásárlásba csaptunk, ami, számomra cseppet sem érdekfeszítő móka, de ezegyszer jó mulatságnak ígérkezett, tekintettel arra a nem elhanyagolhatónak tűnő apróságra, hogy a megajándékozandó célszemély nem volt más, mint jómagam.

elindultunk a bevásárlóközpontba, nem kevesebb felszereléssel, mint ahogy az, az ilyen alkalmakkor lenni szokott: babakocsi, lábzsák, váltás ruha (ki tudja mi történhet: előfordulhat, hogy személyemet egy elegáns helyen kell prezentálnom), textil és papír pelusok garmada (további váratlan eseményekre felkészülve) valamint eper a strucc, a csörgő és a zörgő mesekönyvem (nem utazom a legszükségesebb játékaim nélkül).

egészen jól szórakoztunk. anyu keze járt, mint a motolla, kapkodta a ruhákat, apu szórakozott fejjel tologatott a kocsiban fel s alá, én meg elvoltam, mint a befőtt. röpke három óra múlva épp indulni készültünk, amikor anyu észrevette, h hiányzik a kardigánja. bánta a fene a kardigánt, ámde a slusszkulcs is ott lapult a zsebében! anyu meg apu ide szaladt és odaszaladt, én meg kíváncsian vártam, hova fejlődnek az események. láttam anyukám kétségbeesett pillantásait, apukám dühtől szikrázó tekintetét valamint kettőjük közös tehetetlenségét és ekkor isteni szikra pattant ki elmémből!

nagy levegőt vettem és teátrálisan előbb sírni, majd zokogni s végül, mit szerénykedjek, hisztériázni kezdtem. ha nekidurálom magam igazán lendületes kis balhét tudok rittyenteni semmi perc alatt. a bolt személyzete, ahol a kardigán, zsebében az értékes kulccsal, eltűnt, összefutott és amikor felismerték, h ennek a fele se tréfa, hipp-hopp megnézték mit tudnak tenni ügyünk érdekében és

(szegény kisbaba éhezik és sehol a kocsi kulcsa, úristen mi lesz!!!- óbégatott egy sereg ember- gondolkodtam rajta, h rámutatok, az én zsírkészletemmel egy közönséges puputeve minimum 3 hétig remekül elvan a sivatagban, de aztán rájöttem, h csúnya dolog másik malomban őrölni és inkább (el)hallgattam…)

visszaszolgáltatták a kulcsot (a kardigánt nem… annyi baj legyen…).

természetesen, innen már olajozottan működött minden, anyuék kinyitották az autót, apu hazagurított minket, én megkaptam a jól megérdemelt ebédemet és sziesztázni vonultam.

néha azért igen kíváncsi lennék: mire mennének nélkülem?

szupersamu mindent megold!

kedves mg,mz,mm!

anyu azt olvasta valamelyik remek könyvében, h a babákhoz lehetőleg mindig beszélni kell. a jó anyuka szüntelen löki a sódert a kisbabának, mert ez fogja majd serkenteni amaz beszéd és mindenféle más értelmi fejlődését.

így, mert anyukám megfogad minden hasznosnak tetsző tanácsot, az én édes anyukámnak be nem áll a szája. beszél hozzám a reggelim után, amikor csendeskén emésztve szeretek elmélázni pihenőszékemben, beszél hozzám, mikor azon ügyeskedem, h megkaparintsam plüss állataim valamely kiálló testrészét. csevegünk miközben átöltöztet, tisztábatesz, altat vagy ébreszt. úgy általában, be nem fogná a száját egy percre sem.

namármost, szeretném a szóbanforgó könyv íróját felvilágosítani, h a babák is szeretik néha a csendet. jólesik hallgatni saját pocakomból előtörő gyengéd zümmögést, a szél süvítését vagy teszemazt a saját hangomat. de persze erre vajh mi kevés alkalmam adódik. kénytelen voltam magamtól gyorsan és zökkenőmentesen elaludni, mert így legalább az alvás előtti rövid időt megoszthatom magammal. ha folyton folyvást anyut hallgatom, még a saját gondolataimat sem hallom.

félreértés ne essék, anyu valóban hasznos munkát végez

(nem mintha nem tudnám már RÉG mindennek a nevét! sőt még állathangokat is tudnék utánozni. de ha most leleplezem magam, egy percre nem hagynak nekem majd nyugtot. így inkább lapítok, mint nyuszi a fűben)

csak néha egy kicsit szüneteltethetné ezt a munkavégzést egy pár percre.

persze aztán este mindig megkapom, h én vele sosem csevegek, neki sosem válaszolok. (anya, egyszerűen nem jutok szóhoz!) h amikor apu megjön akkor bezzeg beszélgetek. naná! apával egész nap nem láttuk egymást. el kell mesélnem neki mindent! rossz néven is venné, ha kihagynám valamiből! mi férfiak, tartsunk össze.

tőle kérek tanácsot példának okáért, nőügyekben is.- a minap is láttam egy helyes 2 hónapos bigét a közértben. gondoltam megszólítom, de mégis mit mondjak? heőőőő? vagy ga? esetleg gö? sármos akarok lenni, de nem tolakodó…hmm-

apuban az is jó, h ő nem beszél egyfolytában (anya néha le is szidja, amiért csak hallgatunk, pedig ha tudná, h hogy élvezem!), van, h csak dúdol, vagy bolondos arcokat vág, amin jókat nevetek.

anyu hidd el remekül fejlődik a beszédközpotom! gyúrok rá ezerrel, mert ha majd közös nyelvet beszélünk, megkérhetlek majd, h kicsit légyszi maradj csöndben!

ilyen elcsigázott vagyok este, az egész napos kiképzés után....

kedves mikulás és jézuska!

úgy vélem, az idei karácsony nem sok jót tartogat számomra. először is, anyu úgy határozott, h tekintettel arra, h egyikőnk sem dolgozik (ezt nem tudom, h honnan veszi, én megfeszített tempóban, erőszakosan növekszem és fejlődöm!!) ezért mi fogjuk beszerezni a temérdek ajándékot.

anyu gondosan, h senkit ki ne felejtsen, listát is írt. amikor a hosszúságát megláttam kihullott az a pár szál hajam is, ami még megmaradt magzati koromból (lányok, figyelem: igazából a dús hajkoronára gyúrok, ez a mostani kopcsi lét, csak amolyan átmeneti állapot…), mert rögtön tudtam, mivel jár majd ez!

tekintve, h tél van, és egyelőre, míg anyu meg apu jobb belátásra nem tér (kellene nekem robogó, autó, na jó lábbal hajtható kismotor, vagy legalább egy nyavajás tricikli) a babakocsi az egyetlen számításba jövő közlekedési eszközöm – anyuék kipróbálták a kengurut. apu egy órán át mosolyogva cipelt benne, anyu aggódó faggatódzására rendületlenül hajtogatta, h „nem nehéz, nem nehéz”, majd hazajöttünk és fél órán át a földön feküdt és aznap már csak négykézláb közlekedett…azóta túladtak rajta- és mivel kint hideg van, anyu engem tuti jól felöltöztet, aztán a boltban levetkőztet, aztán amikor kimegyünk újból föl, aztán a következőben újból le. na, én már ezzel jól bevásároltam, köszönöm szépen. izzadok majd és unatkozom.

itthon aztán biztos, h nem játszhatok a csomagolópapírral, nem ehetek az egzotikus illatú szappanokból, nem szaggathatom szét a könyveket, nem ragaszthatom össze vicces alakzatban az ujjaimat a celluxszal, nem rángathatom le a fa ágairól a hatalmas színes gömböket, nem gyömöszölhetem bele a számba őket, és nem csapdoshatom őket a földhöz.

a szentestéről ne is beszéljünk! lefogadom, h én csak áttételesen kapok majd a töltöttkáposztából, rétesből és szaloncukorból, viszont az összes rokon puszilgat majd, meg mutogatnak és fogdosnak. már most tele van a kiscsizmám az egésszel. az ajándékok egyelőre nem érdekelnek.

jövőre viszont már én is értékes és hasznos tagja leszek a fogyasztói társadalomnak és ennek megfelelően belőlem él majd a játékkereskedelem!

kedves ny&f

nos, a rengeteg kritika, melyet azért kapok, h nem mutatok hajlandóságot mindenféle grillcsirkés-forgós mutatványok mihamarabbi prezentálására, arra ösztökéltek, h belevágjak a keringésbe. na, de nem egyszerűen hasról hátra, s onnan vissza, forgolódom! hiszen abban nincs semmi egyedi, különleges, abban nincs semmi pláne!

elhatároztam, h én leszek az a kisfiú, aki a hátán körbe-körbe forog, mint egy ringlispil. több okból döntöttem e mellett a mozgásforma mellett. részint, remekül fejleszti a comb és hasizmomat, részint, ilyet még nem pipált a babatársadalom, illetve még az is lehet, h mégsem popsztár v futballista, hanem világhírű breakes leszek.

imigyen módon látok hozzá: nekidurálom magam s egy nagyot (vagy több kicsit) dobok mindkét lábamon, s felpenderítem őket az ágyam rácsának a tetejére. itt, miközben roppant vagánynak érzem magam, egy kicsit időzöm.

amikor a combhajlító izmaim kipihenték a szokatlan terhelésből adódó izomfájdalmakat lassan, araszolgatni kezdek végig az ágy mentén. lábfejem vezeti, a vádlim és combom követi, majd felsőtestem zárja a sort: így a nyakam, s legnehezebb testrészem, a fejem is kénytelen tovaforogni. így szépen lassan, de biztosan, önnön tengelyem körül tekeredem, mint a kígyó, aki rétes akar lenni

(apropó, ezt a hülyeséget: már miért akarna egy hüllő, keresztülmenni azon a tortúrán, míg rétessé avanzsálják? melyik kecsegtető számára? az h papírvékonyságúra döngölik egy atom nagy és súlyos nyújtófa segítségével? az h megtöltik? h előmelegített katlanban 200 fokon sütögetik, vagy h a végén éles fogacskák lakmároznak belőle???)

nagyon mókás ám innen-onnan megszemlélni a világot! miközben az óramutató járásával ellentétes irányba, nem csekély erőt kifejtve, de a könnyed légies mozgás látszatát fenntartva elmozdulást végzek, kibámulok az ablakon, tüzetesen megszakértem az éjjeliszekrényen hagyott könyvek számát és színvonalát – támogatom, h szüleim beszerezzék és áttanulmányozzák a kortárs babairodalom több kiváló kötetét- rácsodálkozom a szekrényre, anyu meg rám, amikor hajnalban, vidám kurjantásom hívó szavára engem élelmezni siet.

mit tesz isten, mit lát, h a fejem helycserés támadást hajtott végre a lábammal.

ugyan hova tűnt az ő cukormackó kisfiának, helyes kis kobakja?

semmi gáz anya, nem cseréltem le, csak tótágast állok!

kedves apa,

ma megszúrtak.

tudom, hogy most lelepleztem írásom lényegét. pedig, a hollywoodi filmrendezők első és legfontosabb tanácsa

(a végy két csúnya de sármos férfit, egy szőke, hosszú combú nőt, egy maffiaháborút, négy autósüldözést, legalább tíz véres, lövöldözős balhét, két babacsinálást a sikoltozós fajtából, valamint minimum négy robbantást, s mindezt tedd bele egy filmbe, mellett,)

az, hogy a cselekmény alakulását késleltesd és a végére még dobj be egy csavart s egy slusszpoént. én ezt most elrontottam. lehet, hogy a baki nagy, de higgy nekem, a trauma se volt kicsi!

először is, mint azt már korábban vázoltam, a reggeli után szeretek hosszan visszaaludni, több okból kifolyólag. fontosnak tartom, hogy az első és ebből adódóan legtáplálóbb étkezésemet, melyet tíz órás miniböjt előz meg, legalább négyórányi nyugodt, lassú emésztés kövesse. olyan vagyok ilyenkor, mint a kígyó, aki minimum egy kisemlőst emészt. másrészt, hiszek abban, h semmi sem jobb az apró mimikai ráncokra és az idő előtt megjelenő szarkalábakra, mint a pihentető délelőtti szieszta. (mondom anyunak is mindig, de fütyül rám, pedig…)

tehát, éppen mélyen aludtam és az óriás ciciről álmodtam (még szép, mi másról??), amikor sutty kikaptak az ágyból, villámkezek felöltöztettek, babakocsiba dugtak és máris az utcán loholtak velem. már éppen kiabálni kezdtem volna, h „segítség babatolvajok” amikor kinyílt annyira a szemem, h rájöjjek anyu volt az elkövető. neki megbocsátok egyelőre, mert rajta áll vagy bukik élelmezésem.

megérkeztünk az orvosi rendelőbe. tudom, h már többször jártam ott, de memóriám még csak rövidtávon jeleskedik, sajnos hosszútávon nem túl megbízható. Gondoltam már kavintonra, mert botrányos az arc és névmemóriám (most ez kicsoda??? itt gügyög az arcomba, emlegeti, h már többször találkoztunk, de az istenért nem jut az eszembe..) de anyu szerint ahhoz még kicsi vagyok.

de most,

most még

friss az élmény és az elkeseredésem is:

1. le kellett vetkőzni.
2. megmázsáltak –mint valami kismalacot
3. nagy fahusángot nyomtak le a gigámon
4. nem játszhattam a sztetoszkóppal
5. hiába mosolyogtam nagyon- nagyon megnyerően, mégis az alfelemet is megvizsgálták
6. megszúrtak

igen. megszúrtak.

nincs mit hozzáfűznöm. anya ott volt, fogta a mancsom, ám ez mégis bekövetkezett.

vigasztalhatatlan vagyok. soha, de soha nem felejtek.

ööööö. említettem, hogy a memóriám még néha cserbenhagy?

kedves bi,ii,il,il

„zeneazélet, zeneazélet.”

anyukám s apukám egész vasárnap ezt énekelték. s azt kell mondanom (kivételesen) egyetértek velük. pár napja valahogy mindent elsöprő érzés lett rajtam úrrá, afféle égi jelet láttam: úgy éreztem, énekelnem kell.

azóta szakadatlan fújom! dalolok alvás előtt, alvás után (néha közben), dalolok ha kipihent vagyok, s ha álmos. a hangképzés rejtelmeibe magam vezettem be magamat: egy szép kora téli délelőtt hirtelen rájöttem, mi mindenre képesek hangszálaim.

sikolyokkal kezdtem egyik szombaton, pont a délutáni szieszta idején- szegény szüleim azt hitték, félrenyeltem és fuldoklom. a szobámba siettek, én viszont, mint minden titkok tudója, csak sejtelmesen mosolyogtam az ágyamban.

szüleim természetszerűen nem illesztették össze a hang forrását személyemmel, jobb híján azt hitték h puttkámer néni beteg tacskója nyüszített már megint.
megvártam, míg megkönnyebbülten fellélegeznek, majd hirtelen megint felsikkantottam. rohantak vissza, mintha puskából lőtték volna ki őket. remek móka volt, eltartott egy ideig míg rájöttek, h a szikrázó tehetségű dalnok én vagyok..

azóta belejöttem, mint kiskutya az ugatásba s már oktávokat éneklek ki. bizony, többet is! és a kedvencem –ezzel okozom a legérdekesebb perceket és a legélvezetesebb balhékat- az evés közbeni dúdolgatás.

ezt persze csak haladó babóknak ajánlanám, mert nem egyszerű feladat. erős koncentrációt, magas művészi felkészültséget és szaktudást igényel.
mintha pavarotti egy fél görög- na jó sárgadinnyével- a szájában áriázna.

amikor az óriás cici landol a számban, én beéneklem a hangomat s a viszonylag egyszerűnek tűnő, ám technikailag bonyolult megoldásokat igénylő dallamkompozíciót, különböző regiszterekben éneklem:

„Haj na-na-na-na-na
Na-na-na-na na-na-na"

sajnos szüleim nem osztoznak örömömben, apu nem forgatja meg anyut, anyu nem rázza a rokolyáját, nem alakítanak spontán kórust és nem ütik a ritmust, nem rázzák a hajukat és nem csápolnak erőszakosan.
aggódni kezdenek. talán valami baja van a gyereknek? nem jut elég tejhez? túl kevés neki? túl sok?

anya, apa ne aggódjatok! egyszerűen skálázom.

lehet h popsztár leszek?


"láááááááááááááááááááááááá"
na jó, a fellépőruhán még gondolkodom.....

kedves dj,dsz,&dl

amikor megszülettem egy ideig nagyon aggódtam, hogy olyan borzalmas ruhákban kell majd léteznem, mint amilyeneket az első pár napban erőltettek rám. amikor a csecsemősnővért közeledni véltem egy rémes, agyonhordott rugdalódzóval a kezében, torkom szakadtából kezdtem üvölteni. a reakció: cukrosvizes palackot tuszkoltak a számba azzal, h biztoséhesababuka…

a babuka kikéri magának, nem éhes. csak van szeme. meg ízlése.

szerencsére fellélegezhettem, amikor hazaértünk. anyu és apu a színt és a formát teljesen, a méretet mondjuk már kevésbé találta el. de semmi sem tökéletes, idővel mindenbe belenőttem.

sokszor gondolok arra, h milyen konfliktust okozhat az, ha az anya és a baba ízlése nem passzol. szerencsére nálunk más a helyzet, anyunak ugyanis teljesen formálható a véleménye. ha netalántán az adott ruhadarab nem találtatik szemrevalónak: azt leköpöm, vagy lekakilom. így gyors csere következik, ezt addig ismétlem, míg kedvemre valót választ.

mondjuk az öltözködéssel mostanában meggyűlik (anyu és az én) bajom. először is, itt a tél, ami természetéből adódóan indukálja a réteges öltözködést, ez pedig az én természetemből adódóan szül konfliktust. nem csak egy testemre simuló, annak minden bájos domborulatát sejtelmesen leleplező bodyt kell viszonylag nagy fejemen áthúzni, de arra még rugit, pólót (a hosszú ujj minden borzalmával együtt- sikerül átjutnia ragadós, markolászós ujjacskáimnak az alagúton- vagy sem?????), esetleg kardigánt is fel kell vennem. a harisnyáról nem vagyok hajlandó nyilatkozni. nem és kész.

várom a tavaszt, amikor anyu már nem fog bundazsákba gyömöszölni, hogy ott feküdjek és izzadjak, mint kovászos uborka a dunsztos üvegben, amikor nem kell sapkát húzni, hosszú, fáradtságos munkával megkomponált hajszobrászati remekeművemre, és amikor végre (!) a párizsi s milánói divatházak előrukkolnak az új kollekcióval. annyit már tudni h a slágerszín a sárga és az ezüst lesz.

örülök a hírnek: a sárga kiemeli férfias, de mégis lágy vonásaimat, az ezüst pedig, nos, slankít.

before:

after:

kedves r.g.

anyu nem járhat már tornázni, mert úgy találta, h kevesebb lett a teje (hé!) és ezért ügybuzgóságát rajtam, szerencsétlenen tölti ki.

tehát, mától tornáztat. fejébe vette, h nem vagyok eleget a hasamon és most koncepciózusan tekerget, forgat, csűr s csavar, h megmozgassa azokat a fertályaimat is, melyek úgy véli (nem véletlenül egyébként..) kevesebbet vannak használatban.

többféle gyakorlat közül válogat. először is hátamra fektet, kis kosárkát képez testemből, olymód, h tappancsaimat és mancsaimat két erős kezébe fogja, s jobbra-balra döntöget. egyszer már majdnem hánytam.

majd lábamat testem előtt elhúzza, a másik oldalamra teszi és vigyorogva figyeli, vajon követi e elkínzott testem a kiválasztott végtagot? (sajnos kénytelen)

ezt a gyakorlatot legnagyobb elkeseredésemre mindkét irányban ismételjük. (ekkor már rendszerint hörgök).

majd karjaimnál fogva ülő pozícióba húz és buta gyermekdalokat zümmög két centiről az arcomba.

végül hasra fordít, idióta játékokat pakol elém, azzal a nem titkolt célzattal, hogy azok felkeltik lanyha érdeklődésemet, és szívesen heverek majd pockomon.

nem értem mi a probléma a hanyattfekvéssel? számos híres ember vitt véghez hatalmas tetteket a hátán.

emlékezzünk csak frida kahlora, a festőnőre, aki élete nagy részét töltötte háton, megfestve nem jelentéktelen számú festményét. vagy vegyük példának okáért michelangelot, aki, na, hogy festette a sixtusi kápolna freskóit? hát persze h háton. vagy végül emlékezzünk csak casanovára, aki bizonyára főleg a hátán fekve, hmm, izé…szerezte hírnevét.

ki nem állhatom a hason fekvést. egyrészt lusta vagyok hosszan kiemelni magamat, másrészt pedig kerek pocakomat nyomja a talaj és ez kellemetlen érzést okoz.

különben meg anya kár fáradnod a tornáztatással, én, mint minden valamirevaló kisfiú a labdajátékokat részesítem előnyben!

Focizni akarok!

(így ölelne téged is
bébi, két erős karom...)

kedves cs.g.

vonzó vagyok, tudom.

a már korábban részletesen taglalt csodás pufók testem, igéző tekintetem, melyben az értelem csillan, dús hajam, csábos mosolyom ellenállhatatlan összképet alkot. és én ezzel a kívánatos összhatással szeretek élni (és nem szégyellem bevallani: néha visszaélni is..).

először anyukámon próbálgattam csábos mosolyomat, de az első kísérletek csúf kudarcba fulladtak, anyu ugyanis azt hitte, h szelek kínoznak és édeskömény teát diktált belém, míg már az orromon folyt ki.

gyakorlat teszi a mestert, véltem, de mikor a javított változatot egyik rokonunkon próbálgattam, reakciója hasonlóan frusztráló volt: te - érdeklődött kedvesen anyunál - nem beteg ez a gyerek? olyan elkínzott képet vág… (remek volt.. - popsimba hőmérőt dugtak- mondanom sem kell, nem volt lázam..)

innentől kezdve, a rossz tapasztalatokon okulva, inkább a játszósarkam melletti tükörben csiszoltam csáberőmet. később pedig, mikor már rutinos hódítónak éreztem magam, anya tanítványain és barátnőin gyakoroltam szorgalmasan. meresztgettem rájuk azúr kék (kicsit vaksi) szemem, és mondanom sem kell, nagy sikert arattam!

fogdosták erőtől duzzadó bicepszemet, kockás (khm, khm) hasamat simogatták, és dicsérő szavakkal illették izmos combom és apró, feszes hátsóm.

ez eddig rendben is van. szeretek kezdeményezni, jó érzéssel tölt el, ha hódíthatok.

ki nem állhatom, azonban, ha idegen nőszemélyek vetik rám magukat! többször előfordult, h anyukám (vagy apukám) kezéből kitépve férfias testemet gúsba kötve ismeretlen nők erősen magukhoz szorítottak.

modern világban élünk, így semmi kifogásom egy habkönnyű flört, egy kis édes romantika vagy szemezés ellen: na de ez már-már erőszak! ezek a nők testi fölényüket ki és felhasználva arra kényszeritettek, h tehetetlenül tűrjem, amint fülembe pajzán gondolatokat susognak, nyakamba csókolnak, vagy testemet simogatják!

na de kérem! lehet, h roppant jóvágású fiatalember vagyok, de udvarlás tekintetében régimódi!

keves g&j,

felháborítónak érzem, h már a babvilágba is begyűrűzött a súly és méretek körüli folytonos aggodalmaskodás. őseink még fennen hirdették, babából kövér kell, majd ha nagyobb lesz, lekocogja a túlsúlyt. bezzeg manapság!

kezdődött a magzatkorom körüli mizériával, amikor anyukám és az én idegeimre menve állandóan azt kellett hallgatnunk, h:

- húú de nagy a hasad (mondták ezt anyukámnak, nem törődve azzal, hogy közvetve engem sértegetnek, hiszen én csücsülnék odabent vagy mi…),

- ikrek?? (no comment)

- mostanra vagy kiírva igaz? (5. hónap derekán..)

- biztos nagy baba lesz (na ezt aztán végképp kikérem magamnak)

szóval már a pocakban sem volt létem előítéletektől mentes. olykor szívesen kiszóltam volna, vagy mutattam volna valami igen csúnyát, de sajnos hiába próbálkoztam csak az igen frusztráló „jaj de édes, hogy rúgkapál”-ig jutottam.

aztán megszülettem és mindenki legnagyobb döbbenetére és anyukám teljes megelégedettségére átlagos paraméterekkel voltam megáldva. büszkén feszítettem csinos ruhákban (vagy anélkül) és illegettem magamat a látogatók hada előtt.

majd, no igen, belejöttem a táplálkozás mikéntjébe és sajna felugrott rám 3kg. magam sem értem, hogy történt: szigorúan 4x 5x eszem napjában, kis adagokat, nem nassolok, nem tömöm magam éjjel, nem eszem üres kalóriákat.

jó a testmozgásban ludas vagyok, ezt be kell látnom. járhatnék (-hehe!) többet sportolni, végezhetnék különböző tornagyakorlatokat, de esküszöm, ami egyelőre tőlem telik azt megteszem.

remek lenne, ha nem foglalkoznának annyit méreteimmel: nagy a pocakom, na és? hájas a csülköm, valamivel csak meg kell majd tartani hordóhasam! kis tokámtól nem látni íves nyakam vonalát? ugyan már!

azért a dagi kifejezés használatától mindenkit szigorúan intenék, fogalmazzunk úgy h vízszintesen kihívásokkal küszködök.

hamarosan azonban, ahogy függőlegesen nyúlok majd és megszabadulok az engem visszatartó fránya erőtől (gravitáció…hogyaza) fürge szökellésemre figyel majd fel idős, s fiatal; és vidám dalom tovaszáll majd a tavaszi (izé nyári-őszi??) szélben. Akkor majd sokan dicsérik atletikus termetem s karcsú alakom.

Addig meg pokolba az egésszel- jöjjenek csak a kilók!

kövér vagyok de hódítani akarok....

(íme habtestem,
amint ellazító,
relaxáló fürdőt veszek:)

kedves ny&f,

már a régi török babák is tudták, h a fürdés nem csak fizikai valónk tisztántartását szolgáló mindennapi rutin, hanem a test és lélek felfrissülését biztosító rítus.

így amióta megszülettem, a fürdetést-fürdést igen komolyan veszem.

(jobban meggondolva közös történetünk a pancsival még régebbi időkre nyúlik vissza: magzat koromban- in uterus- is már nyakig- azaz fejtetőig- ültem a langymeleg vízben és vígan rúgtam ki a ház- akarom mondani anyu oldalát.

persze első kinti találkozásom a vízzel nem volt híján minden nehézségnek: egy bájosnak nem nevezhető nőszemély grabancomnál fogva a csap alá lógatott. (mind a módszer, mind pedig a személy ellen kifogásom van/volt, egyelőre azonban nem tudtam panaszt benyújtani az ombudsmanhoz, de ami késik…)

nem csoda h ilyen fogadtatás után az első otthoni fürdést erőszakosan végigüvöltöttem. sose lehet tudni, mi várja az ártatlan, kiszolgáltatott babát..

de aztán belejöttem!

tudni kell persze, h napjaim viszonylagos egyformaságban telnek: kell nekem a rendszer, ettől érzem magam biztonságban.

de ez nem egyenlő az unalommal: hiszen a keretet kitöltő események mindig változnak. szóval, arról anyu gondoskodik, h a napjaim megfelelő mennyiségű ingergazdag, kulturális programmal legyenek megfűszerezve.

ám amikor eljő’ a fürdés ideje, apu lép színre.

büszkén jelentem ki, h tőle tanultam mindent:

hogy hogyan kell a kiskádban úgy csapdosni és fröcskölni, hogy az egész nappali vízben ússzon, hogy hogyan kell a nagykádban erőteljeseket rúgni és vígan lelocsolni apu új nadrágját, hogy miként a legkönnyebb úgy tartanom a nyakamat, s imigyen módon a fejemet is ahhoz, h a vizet, s benne a habokat, szüleim határtalan örömére, nyalogatni tudjam.

s ez még mind semmi! mikor testileg frissen, bár szellemileg kissé elfáradva, a fürdéssel végezünk, akkor kezdődik csak az igazi mulatság! hatalmas kurjantásokkal tudatom apuval, h milyen jól érzem magam. szisztematikusan, egyre növekvő hangerővel előbb dúdolni kezdek, majd egy oktávval feljebb viszem és átcsapok rikácsolásba. ekkor tetőfokára hág a hangulat, s ha igazán formában vagyok még egy könnycseppet is sikerül kipréselnem.

eztán megint anyué a főszerep, jön a vacsi, őszinte bánatomra a kiabálásnak vége- hiszen ezt még a legostobább baba is tudja: teli szájjal nem illik üvölteni.

kedves nagybátyó,

zsenge korom ellenére én hiszek abban, hogy a házam a váram. merjen vitatkozni velem bárki: bizisten lehányom, lepisilem vagy ilyesmi (még nem rendelkezem a bosszúállás eszközeinek kiterjedt arzenáljával- lehetőségeim igen szerények egyelőre).

szeretem, ha a dolgok úgy mennek, ahogy megszoktam azokat: csak semmi hevesség, kilengés, csak semmi utazgatás, rázkódás, helyváltoztatás.

maradjunk szépen otthon, az a helyes.

vegyük példának okáért a tegnap délutánt.

már reggel szokatlannak éreztem, h anyu eltűnt, mint a kámfor és be kell érnem apu gondoskodásával.

(értetlenkedő kórus felszólal- miért hát az is pont olyan jó, igaz?

remélem, az olvasó nem várja el, h elmagyarázzam, h a női és férfitest között alapvető anatómiai eltéréseket lehet feltérképezni, jelesül, h apunak nincs cicije!

nem, itt nem egyszerűen a bizonyos időintervallum után jelentkező éhség megszüntetésének problematikájára utalok –feltalálták már a fagyasztót!- hanem a komfortérzetben jelentkező kisebb zavarok elhárítására: ha a baba kicsit nyűgös vagy az optimálisnál több időt töltött aktív elfoglaltsággal tudvalevőleg semmi sem nyugtatja meg jobban, mint az anyai emlőkhöz simulás. -lásd kép fent.)

tehát már reggel nem stimmelt valami. örömmel és nem kevés megelégedéssel nyugtáztam azonban egy rövid idő múlva, h anyu hazatért. büszke voltam magamra, hogy ügyesen kihasználtam az erős apai kar által nyújtott lehetőségeket és most anyura is rácuppanhatok. teljes lelki nyugalommal zuhantam álomba és kiadósat szundítottam.

délután azonban ellenséges erők hordozóba tettek, autóba dugtak és idegen lakásba, „mintha ismerős” emberek közé vittek. furcsa szagok, ismeretlen terek, új körülmények.

hallatlan viszontagságokon kellett átmennem.

természetesen - ahogy ez várható volt- felháborodásomnak méltán hangot adtam és tettem ezt mindaddig, míg megalázó helyzetem megszűnt és újra elfoglalhattam helyemet gépjárművünkben.

a többire nem emlékszem, mert elaludtam. de remélem apuék megtanulták, hogy mihez tartsák magukat.

na nehogy már a nyúl vigye….

kedves o&a.

a kisbaba szereti a szüleit, legyenek ők akár kicsit lassúbbak, kövérebbek, ügyetlenkébbek, mint más babák szülei, akiket a játszótéren látni.

szeretem őket, mert mégis csak az én szüleim. természetesen, tisztába vagyok minden balgaságukkal, de hát ez van, ezt dobta ki a gép. persze van, h azt kívánom, apa bárcsak olyan helyes pufók lenne, vagy anya szöszi, kékszemű, esetleg fel tudnának mutatni valami zsíros állást, villát vagy ilyesmit - mint pl. a Benő szülei.

szóval, mint mondtam anyu meg apu kicsit lassú. 4 hetembe került h megtanítsam nekik a „heőőő” glottális mássalhangzó és magas magánhangzó kapcsolatot. persze nem csaptam bele rögtön a közepébe, először csak a hangképzés helyére és a helyes artikulációra próbáltam őket rávezetni. amikor ezt már begyakorolták, segítségemmel, és felügyeletem mellett megpróbálkoztunk a hangok kiejtésével is. mondanom se kell, h az első nekirugaszkodások harmatgyengék voltak.

de mindenki (még ha kicsit ügyetlenebb is az átlagnál) belejön előbb-utóbb, s ma már, ha elkurjantom magam, kórusban ismétlik utánam. (valami számomra rejtélyes okból kifolyólag fura arckifejezést is párosítanak a kimondott heőőőhöz: fintorognak, nevetgélnek- ha nem a saját szüleim lennének, azt mondanám olyanok, mint két félnótás. próbáltam leszoktatni őket de nem sikerült, így inkább rájuk hagyom…semmi sem tökéletes…na!)

most kezdjük a bevezetést a haladóbb hangképzésbe: veláris mássalhangzó-magas magánhangzó (gö); valamint posztalveoláris mássalhangzó- mély magánhangzó (da) kapcsolatra okítom őket több-kevesebb sikerrel. ha ezt is begyakorolják (nincsenek illúzióim, eltart majd nekik egy darabig…) a bilabiális, labiodentális, alveoláris és palatális mássalhangzók következnek majd.

nyelvóra apával: az "áááááá" hangot gyakoroljuk. én ügyesen mutatom neki, de ő (kis béna még) csak vihog:

kedves c&i.

amióta megszülettem egy perc nyugtom sincs.

életem egy rabszolgaság: 24 órás műszak, melyben a felügyeletemre bízott két felnőttet kell pásztorolnom.

nem könnyű feladat: napjában négyszer ötször esznek, ennél is többször isznak, egyszer sétálni kell őket vinni, este alapos fürdés után le kell őket fektetni és legalább hat óra folyamatos alvásról is nekem kell gondoskodnom. szerencsére pelust nem cserélek- ezt ők intézik számomra rejtélyes úton-módon (inkább nem is gondolnék bele, ha lehet….).

a legdurvább azonban az, h folyamatosan szórakoztatnom is kell őket, mert nélkülem halálra unják magukat…

állandóan rajtam lógnak, mindenhová magukkal cipelnek, minden lépésükről tudnom kell. önállóan már semmit sem csinálhatok: mikor végre elmélkednék, beszélgetnék, vagy csak úgy lazulnék: ők is ott teremnek és nyaggatni kezdenek, h büfizzek, vagy h forogjak nekik ide meg oda.

nagyon várom, h kicsit nagyobbak legyenek és önállósodjanak, mert így hallatlanul nehéz független babának lenni.

egyetlen vigaszom az, h havonta egyszer - kétszer le tudom őket passzolni. a héten például orsiék vállalták ezt a hálátlan feladatot: megkértem őket, h kicsit vigyázzanak már rájuk míg én kibulizom (kipihenem) magam!

elvégre egy kis kikapcsolódás nekem is jár!

(ezen a képen
éppen figyelek
és okulok
és ahogy legkedvesebb
nagybácsim mondaná:
"hal vagyok")

kedves sz.a.

mostanában többet alszik, mint eddig- jegyezte meg anyukám a védőnőnek tegnap, amikor itt vizitelt minálunk. szokás szerint, ügyesen kicselezve az esetleges tortúrát (levetkőztetés, testem tüzetes átvizsgálása - szemérmes vagyok, na- fejem, hajam tapogatása, gügyögés két centiről az arcomba) mély álomba merülést akartam tettetni, majd túl jól sikerült és el is szunnyadtam.

aztán már csak arra ébredtem, hogy állítólag sokat alszom.

mihez képest?

amikor bezzeg egész nap fent voltam, és cseverésztem (valójában üvöltöttem, mint a fába szorult féreg de az nem hangzik olyan jól..) akkor meg az volt a baj, hogy sose alszik ez a gyerek, azért ilyen nyűgös.

na tessék. semmi se jó.

vegyük például az első napomat itthon:

(a kórházban persze a demo változatot hoztam, ettem aludtam. ennyit csak megérdemel egy fáradt baba a születés után pár nappal? Ilyenkor mindenki nyilvánvalóan csak erőt gyűjt az otthoni produkcióhoz. )

mikor megérkeztem, kicsit beskáláztam, nagy levegőt vettem és ami a csövön kifér. a reakció? sápítozás, karikás szemek és menekülni vágyó szülők. pedig én csak pacsirtákra hajazó gyönyörű orgánumomat szerettem volna megcsillantani.

a kritika földbetiport, így ettől a naptól kezdve rendszeresen gyakoroltam.

naná, majd alvásra pazarlom a drága időt.

mostanában viszont, hogy már a 3. hónap végéhez közelítek, új hobbira leltem. a sírás az ágybavizelőknek való. én fogni, nyúlni, ülni akarok. csak előtte kipihenem az elmúlt időszak fáradalmait, hogy azután, mint erőtől duzzadó kisbaba rászabadulhassak a világra.

reszkessetek!

kedves sz.

vegyük csak górcső alá örökzöld témánkat, a sétát. vicces kis elnevezés ez, hiszen a „séta” szó arra kellene, hogy utaljon, hogy valaki hosszabb-rövidebb (ízlés és erőnlét kérdése) távot járjon (hangsúlyozom: járjon) be. namármost én nemhogy járni még kúszni se nagyon tudok.

persze beszélhetek én, anyu rám se hederít.

először is nagy okosan beszereztek egy trendi kis babakocsit, engem (a legilletékesebbet) totál kihagyva a döntésből (szín, típus, méret, magasság stb). remek választás volt, mert egészen 2 hónapos koromig viszonylag kényelmesen el is fértem benne. aztán kezdett kilógni belőle a lábam, alig fért el benne a vállam és anyu meg se bírta emelni (fél tonnás a babakocsi hát nem isteni??? miért nem vettek rögtön egy teherautót, dömpert vagy talicskát??)

de ők nem jöttek ám rá, h már nem annyira kényelmes nekem a fekvés. még akkor se ejtőernyőzött le nekik semmi, amikor már két embernek kellett beszuszakolnia szerény személyemet a kagyló alakú ülésbe, majd amikor végre sikerült, úgy hevertem ott, mint dugó a palackban. se ki, se be.

két hét kitartó rábeszélése (üvöltés, sírás, hörgés, rángás) kellett ahhoz, h megértsék végre MÁSIK JÁRMŰVET AKAROK!

győzelem! vettünk végül egy –már- nagyfiúknak való kényelmes kis gépet: egy tágas, tűzpiros, 4 kerék meghajtású, kis fogyasztású, szervós kocsit. extrák: központi fék, távirányítás (kis ráhatással) valamint anya és apa lankadatlan toLÓEREJE.

kedves c.

először is boldog névnapot kívánok!

képzeld, anyu kedvenc időtöltése mostanában az én mozgásfejlődésem miatti aggódás. (mikor fordulok hátról hasra, miért nem fordulok többet hasról hátra, miért nem szeretek hason lenni, miért nem nyúlok, fogok rutinosabban, miért nem tartom stabilabban a fejemet stb stb- anya! ne üljek föl és szaladjak el hirtelen???) természetesen ez a para is, mint annyi minden csak az egyszerűbb női agy koholmánya.

nagyon jól elvagyok én a hátamon köszönöm szépen. egyrészt innen tökéletesen belátni a szobát, szemmel tudom tartani az összes állatomat (alfit, albit, kálmánt a buszt, mackót, brumit, mimit a tehenet, vilmát a vizilovat, a pöttyös tevémet, a fura kék állatomat, arturt és a többieket.) ha nem vagyok résen, bármi megtörténhet! csak egy percre lankad a figyelmem és nini, mimi ott landol a busz tetején mert valakinek a kalimpáló keze odébb lendítette. hát ez így nem mehet! rendnek kell lenni! másrészt pedig így anyut is tudom felügyelni: üljön csak le egy percre, rögtön kitalálok valami izgiset: egy kiadós hisztiért nem megyek a szomszédba. csak semmi lazsálás.

néha persze, amikor már mindkettőjük aggódó tekintete engem fürkész és nincs öt perc nyugtom se, dobok nekik egy csontocskát: remegő karral (persze tudnék határozottan is, de minek leplezzem le tudományomat már most…) a csörgő felé nyúlok, megragadom és eszelősen rázni kezdem.

a hatás persze nem marad el: anya és apa hallatlan örömükben egymás karjába zuhannak, sírnak, nevetnek, pezsgőt bontanak és minimum a fél (néha az egész) rokonságot felhívják elújságolni az örömhírt.

így nekem újabb két nap nyugtom van, hogy schoppenhauer azon elméletén filozofáljak, miszerint a világ kaotikus és kiismerhetetlen, és az ember sorsa folyamatos szenvedés, illetve nietzsche nihilista elméletein töprenghetek.

kedves d.

nagy kalandunk volt ám az este! bizonyára értesült mindenki róla, hogy megalapítottam a TIMAEL (Titkos Mozgalom az Alvás Ellen) fedőnévre hallgató földalatti társaságot: (idézek az alakulásunkat hirdető harci pamfletből: világ kisbabái egyesüljetek! többé sose alszunk!!!! küzdünk az álommanók ellen a végletekig! ellenállunk jöjjön bármi! sírásunk hangjára megrogy a szülői térd! meghátrál a szülői szív! bátorságunk átível minden vacak altatási kísérletet! hangos didalkiáltásunk betölti az eget!!!! vivát!!!! éljenek az üvöltő kisbabááááááák!!!!)

és tegnap végre bevetést hajtottam végre immár éjjel is- eddig csak a nappali alvások során bontogattam szárnyaimat.

megvártam míg letesznek aludni, ilyenkor általában - bár be kell látnom önnön gyengeségemet- elnyom hamar az álom, de tegnap! hah végre bírtam erővel és fél tíz tájban, amikor már teljesen megnyugodva tévézni próbáltak keserves sírásra fakadtam. részint segített az átélésben egy nagy adag kaki is, mely nem volt hajlandó szervezetemből megfelelő időben (úgy 2-3 nappal korábban...) távozni, részint pedig alig bírtam magammal: most megmutatom, hogy mire képes egy babó, ha úgy istenigazából kajabál.

a hatás nem maradt el. aggódó szülői arcok az ágy fölött, hipp-hopp apa karjában vagyok, ringatás, simi, hmmm nagyon jó, pont amire vágytam..

és ekkor.. sajnos olyasmi történt amire nem számítottam. fél glicerines kúp landolt a hátsómban. a feszítő érzés megszűnt, a buli hangulat megcsappant, mindenhol félhomály, apa erős karjának biztonságában, mintha elnehezedett volna a pillám.. visszadugtak az ágyba és én be kell valljam, elaludtam.

(ez csak az álca.... igazából bevetésre készen állok, izmaim megfeszülnek és minden idegszálammal feszülten figyelek!)

kedves ny és f,

teljesen elegem van abból, h sokan azzal zaklatnak: milyen jó nekem, hogy mindenki hogy cserélnének velem- ők is szeretnének babakocsiban utazva órákat végigaludni, naphosszat csak heverészni és közben hatalmasakat enni.

ha úgy képzelitek a kisbaba életét, hogy az nem több egy hatalmas lakománál és az azt követő durmolásnál, akkor nagyon nagyon tévedtek. csak nem gondoljátok, hogy a mi életünkből hiányzik a kötelességtudat? hiszen mi apróságok neveljük a jövő szülőgenerációját! kemény erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a felügyeletünkre bízott nemtörődöm, gondatlan, lusta, csak a szórakozásra vágyó, hedonista emberpár felnőjön a feladathoz! folyamatosan ki kell találnunk valamit, amivel lefaraghatjuk saját önzésüket! (pl vegyük a legegyszerűbbet: megszégyenítés tömegközlekedési eszközökön hatalmas ordítás segítségével, valamint elképzelhető hathatós eredmény elérése lepisiléssel, ill. lekakilással, extrém esetekben lehányás is szóba jöhet).

de ezen felül, a mi életünkben ne lenne feszültség, aggodalom és kín? a kisbaba élete egy állandó vergődés: letettek az ágyamba aludni: vajon visszajön anya és apa? vajon itthagytak örökre? látom még az óriás cicit? egy merő stressz az egész babalét.
na mára ennyit, mennem kell anyu mindenáron sétálni akar vinni és nem hinném h le tudom beszélni. (főleg h még beszélni se tudok! még ez is...)

apa egy hajnali kiképzés után:

(tessenek megfigyelni huncut mosolyomat..)

hahó vagy ahogy mostanában mondom heőőőőőő

na végül úszás a jövő hétre elnapolva, mert nem volt orvosi igazolásunk arról, hogy nincs semmilyen légzőszervi betegségem (hallanának egyszer úgy istenigazából kurjantani egyet- rögtön semmi kétségük nem lenne afelől, h a légzésemmel ill. légzési technikámmal gond egy szál se...)
szal maradt a nagyapáék (István és Cili) meglátogatása, mely pompásra sikeredett: végig üvöltöttem az egészet, nehogymár azt gondolják h wonderbabe vagyok (anyu hajlamos azt hinni...)egy kis hiszti mindig kell, hogy tudják mihez tartani magukat..
viszont éjjel nagyon rendesen szundizom nyolctól hatig nem nagyon szenvedhetem ha megzavarnak és a bőséges reggeli után szeretek hosszan visszaaludni. mondjuk úgy 10ig.
anya azzal fenyeget h baba-mama jógára cipel el. nemtom mi a baja, én szeretem gömbölyded formámat (talán ő nem annyira az övét??). nem értem miért nem éri be a napi egyszeri két órás eszetlen tempójú sétával?? szegényke mindig elfárad a végére.. én nem, mert jóízűt alszom, semmi más érdekes nem köt le és a babakocsi andalító rázása jól hat az emésztésemre is.
na ma este ennyi, megyek, üvöltök egy sort, fürdetés előtt!
puszi nektek!!!!

hahó Keresztanya!

lebirkóztam a kicsit netfüggő anyut és idekövéredtem a géphez hehe...
képzeld lehet h holnap megyek babúszásra (edzek a keresztelőre), kicsit félek h hatalmas súlyom lehúz és elmerülök, de apa erős karjában bízva derűsen és optimistán szemlélem a jövőt! puszilom Keresztaput!!