amikor megszülettem egy ideig nagyon aggódtam, hogy olyan borzalmas ruhákban kell majd léteznem, mint amilyeneket az első pár napban erőltettek rám. amikor a csecsemősnővért közeledni véltem egy rémes, agyonhordott rugdalódzóval a kezében, torkom szakadtából kezdtem üvölteni. a reakció: cukrosvizes palackot tuszkoltak a számba azzal, h biztoséhesababuka…
a babuka kikéri magának, nem éhes. csak van szeme. meg ízlése.
szerencsére fellélegezhettem, amikor hazaértünk. anyu és apu a színt és a formát teljesen, a méretet mondjuk már kevésbé találta el. de semmi sem tökéletes, idővel mindenbe belenőttem.
sokszor gondolok arra, h milyen konfliktust okozhat az, ha az anya és a baba ízlése nem passzol. szerencsére nálunk más a helyzet, anyunak ugyanis teljesen formálható a véleménye. ha netalántán az adott ruhadarab nem találtatik szemrevalónak: azt leköpöm, vagy lekakilom. így gyors csere következik, ezt addig ismétlem, míg kedvemre valót választ.
mondjuk az öltözködéssel mostanában meggyűlik (anyu és az én) bajom. először is, itt a tél, ami természetéből adódóan indukálja a réteges öltözködést, ez pedig az én természetemből adódóan szül konfliktust. nem csak egy testemre simuló, annak minden bájos domborulatát sejtelmesen leleplező bodyt kell viszonylag nagy fejemen áthúzni, de arra még rugit, pólót (a hosszú ujj minden borzalmával együtt- sikerül átjutnia ragadós, markolászós ujjacskáimnak az alagúton- vagy sem?????), esetleg kardigánt is fel kell vennem. a harisnyáról nem vagyok hajlandó nyilatkozni. nem és kész.
várom a tavaszt, amikor anyu már nem fog bundazsákba gyömöszölni, hogy ott feküdjek és izzadjak, mint kovászos uborka a dunsztos üvegben, amikor nem kell sapkát húzni, hosszú, fáradtságos munkával megkomponált hajszobrászati remekeművemre, és amikor végre (!) a párizsi s milánói divatházak előrukkolnak az új kollekcióval. annyit már tudni h a slágerszín a sárga és az ezüst lesz.
örülök a hírnek: a sárga kiemeli férfias, de mégis lágy vonásaimat, az ezüst pedig, nos, slankít.
before:
after:
