2006. november 21.

kedves d.

nagy kalandunk volt ám az este! bizonyára értesült mindenki róla, hogy megalapítottam a TIMAEL (Titkos Mozgalom az Alvás Ellen) fedőnévre hallgató földalatti társaságot: (idézek az alakulásunkat hirdető harci pamfletből: világ kisbabái egyesüljetek! többé sose alszunk!!!! küzdünk az álommanók ellen a végletekig! ellenállunk jöjjön bármi! sírásunk hangjára megrogy a szülői térd! meghátrál a szülői szív! bátorságunk átível minden vacak altatási kísérletet! hangos didalkiáltásunk betölti az eget!!!! vivát!!!! éljenek az üvöltő kisbabááááááák!!!!)

és tegnap végre bevetést hajtottam végre immár éjjel is- eddig csak a nappali alvások során bontogattam szárnyaimat.

megvártam míg letesznek aludni, ilyenkor általában - bár be kell látnom önnön gyengeségemet- elnyom hamar az álom, de tegnap! hah végre bírtam erővel és fél tíz tájban, amikor már teljesen megnyugodva tévézni próbáltak keserves sírásra fakadtam. részint segített az átélésben egy nagy adag kaki is, mely nem volt hajlandó szervezetemből megfelelő időben (úgy 2-3 nappal korábban...) távozni, részint pedig alig bírtam magammal: most megmutatom, hogy mire képes egy babó, ha úgy istenigazából kajabál.

a hatás nem maradt el. aggódó szülői arcok az ágy fölött, hipp-hopp apa karjában vagyok, ringatás, simi, hmmm nagyon jó, pont amire vágytam..

és ekkor.. sajnos olyasmi történt amire nem számítottam. fél glicerines kúp landolt a hátsómban. a feszítő érzés megszűnt, a buli hangulat megcsappant, mindenhol félhomály, apa erős karjának biztonságában, mintha elnehezedett volna a pillám.. visszadugtak az ágyba és én be kell valljam, elaludtam.



(ez csak az álca.... igazából bevetésre készen állok, izmaim megfeszülnek és minden idegszálammal feszülten figyelek!)