kedves d,

anyu szerint sosem lehet elég korán elkezdeni kisgyerekek számára a társadalmi normák alapján kialakított társasági jómodor szabály és viszonyrendszerének megismertetését.

kb azóta h a fejemet fel tudom emelni próbálja nekem az elemi udvariassági formulákat el és megmagyarázni. úgy négy hónapos korom óta pápázunk, ami mostanra már nemcsak idegőrlővé de unalmassá is vált. de, mivel anyu töretlenül próbál utánzásra sarkalni, megszántam és azóta – a lelkesedés minden jele nélkül- időszakonként meglengetem a kezemet, h örüljön.

hasonlóan jártam a „tapsi-tapsi” bugyutasággal. ezt – váltkedv - apu sulykolja belém unos-untalan. ez két okból is igen bosszantó.

1. mit nekem két mancsom összekoordinálása! nevetségesen egyszerű feladat. give me some challenge!

2. mindig akkor szólítanak fel tapsolásra, amikor valami komoly problémán töröm a fejemet és már igen közel állok a megoldáshoz. pl. a minap egy hatalmas és igen vonzó banándarab logisztikai manőverét igyekeztem megoldani (a babán karika asztaltól a számig való eljuttatása minimális hibaszázalékkal) amikor apu rámkiáltott, h samu! tapsi tapsi! ijedtemben természetesen kisiklott a kezemből a falat és kezdhettem elölről az egészet.

amúgy nemtom mit elégedetlenkednek. tapsolok, pápázom, szépen udvariasan mosolygok, ha hozzám beszélnek. nem idétlenkedem az asztalnál, nem beszélek teliszájjal (hmm…. igazából sehogy nem beszélek – viszont nem is feleselek-. de első szó gyanánt már beújítottam azt, h „baba” ami kicsit nárcisztikus első megnyilvánulásnak tűnhet, de kit érdekel…) nem nézem az eget, ha hozzám beszélnek és bár nem mondom azt, h köszönöm és kérem (ok: lásd fent) de dolgozom rajta.

kétség nem fér hozzá a szüleim erőszakos szocializációra nevelő törekvései előbb utóbb engem is megtörnek majd. ígérem lázadni fogok!

tapsi-tapsi