kedves h!

anyu szerint kis mondókákkal, versekkel és népdalokkal lehet remekül szórakoztatni egy magamfajta kisbabát. ezek kettős célt szolgálnak: egyrészt az én szókincsemet, hallásomat, verbális készségemet hivatottak fejleszteni, másrészt, szerintem, anyu szereti a saját hangját hallgatni

namármost anyának a népdal repertoárja, valljuk be, szegényes. kivégeztük már a csitári hegyek alatt-ot, az által mennék én a tiszán-t, új a szűröm-et, a béreslegény, jól megrakd a szekered-et és még néhány klasszikust. nem akarom megbántani, de ha még egyszer meg kell hallgatnom a virágéknál ég a világ átkomponált változatát: a samuéknál ég a világot, kiugrom a kiságyamból.

egy időben kínomban fejhangon vonyítom anyuval a dallamot, jó hangosan, hogy őt ne kelljen hallanom, mire összecsapta a kezeit úgy örült, h éneklő csodababa vagyok. a kívánt hatás helyett (amelyet az általam kibocsátott elrettentő hangeffektnek kellett volna biztosítani), anyu nagyobb fordulatszámra kapcsolt és még lendületesebben fújta. tanácstalan vagyok. csak reménykedem, h egy idő után már ő is megunja és újakat tanul.

aztán itt vannak a versek és mondókák. ezeket két csoportba lehet, véleményem szerint osztani.

az első kategóriába tartoznak azok az idétlen zöngemények, melyek elmondásához testem csiklandozása, csipkedése és rángatása párosul (csip-csip csóka, kerekecske-dombocska, pont-pont vesszőcske, hinta-palinta)- szerintem ezek már-már a gyermekmolesztálás-bántalmazás határait súrolják.

a második csoportba a hosszabb-rövidebb rímelő, rímtelen értelmetlen bugyutaságokat sorolom (láttam, láttam lappantyút (????), bóbita táncol, cini-cini muzsika, mehemed, iciri-piciri stb) melyeket második hallgatásra már nemcsak h kívülről fújtam, de mérhetetlenül bosszantónak is találtam!

az egyetlen kiút az elbutulás elől az lehet, ha magam tanulok meg olvasni. a szüleim szerencsére támogatják ilyen irányú erőfeszítéseimet, nem mondták, ugyan, de anyu meglepett 3 kedvemre való kötettel. az első a vadállatokról, a második az erdő ökoközösségéről szól, a harmadik a vizek élővilágát mutatja be. az utóbbi kettő különösen jó, hiszen fürödni is vihetem magammal. a vadállatosat is akartam, de apu szerint elsüllyed. szerettem volna magam is meggyőződni erről, és segítségével rögtönzött fizikai kísérlet keretén belül vizsgálni archimédesz törvényét., de apu erősebbnek bizonyult.

szóval fejlesztem, képzem magam, művelődöm. a cél az intellektuális emancipáció!

kedves á!

nagy ijedtségünk volt ám szombaton.

szüleimmel karácsonyi ajándékvásárlásba csaptunk, ami, számomra cseppet sem érdekfeszítő móka, de ezegyszer jó mulatságnak ígérkezett, tekintettel arra a nem elhanyagolhatónak tűnő apróságra, hogy a megajándékozandó célszemély nem volt más, mint jómagam.

elindultunk a bevásárlóközpontba, nem kevesebb felszereléssel, mint ahogy az, az ilyen alkalmakkor lenni szokott: babakocsi, lábzsák, váltás ruha (ki tudja mi történhet: előfordulhat, hogy személyemet egy elegáns helyen kell prezentálnom), textil és papír pelusok garmada (további váratlan eseményekre felkészülve) valamint eper a strucc, a csörgő és a zörgő mesekönyvem (nem utazom a legszükségesebb játékaim nélkül).

egészen jól szórakoztunk. anyu keze járt, mint a motolla, kapkodta a ruhákat, apu szórakozott fejjel tologatott a kocsiban fel s alá, én meg elvoltam, mint a befőtt. röpke három óra múlva épp indulni készültünk, amikor anyu észrevette, h hiányzik a kardigánja. bánta a fene a kardigánt, ámde a slusszkulcs is ott lapult a zsebében! anyu meg apu ide szaladt és odaszaladt, én meg kíváncsian vártam, hova fejlődnek az események. láttam anyukám kétségbeesett pillantásait, apukám dühtől szikrázó tekintetét valamint kettőjük közös tehetetlenségét és ekkor isteni szikra pattant ki elmémből!

nagy levegőt vettem és teátrálisan előbb sírni, majd zokogni s végül, mit szerénykedjek, hisztériázni kezdtem. ha nekidurálom magam igazán lendületes kis balhét tudok rittyenteni semmi perc alatt. a bolt személyzete, ahol a kardigán, zsebében az értékes kulccsal, eltűnt, összefutott és amikor felismerték, h ennek a fele se tréfa, hipp-hopp megnézték mit tudnak tenni ügyünk érdekében és

(szegény kisbaba éhezik és sehol a kocsi kulcsa, úristen mi lesz!!!- óbégatott egy sereg ember- gondolkodtam rajta, h rámutatok, az én zsírkészletemmel egy közönséges puputeve minimum 3 hétig remekül elvan a sivatagban, de aztán rájöttem, h csúnya dolog másik malomban őrölni és inkább (el)hallgattam…)

visszaszolgáltatták a kulcsot (a kardigánt nem… annyi baj legyen…).

természetesen, innen már olajozottan működött minden, anyuék kinyitották az autót, apu hazagurított minket, én megkaptam a jól megérdemelt ebédemet és sziesztázni vonultam.

néha azért igen kíváncsi lennék: mire mennének nélkülem?

szupersamu mindent megold!