(ezen a képen
éppen figyelek
és okulok
és ahogy legkedvesebb
nagybácsim mondaná:
"hal vagyok")

kedves sz.a.

mostanában többet alszik, mint eddig- jegyezte meg anyukám a védőnőnek tegnap, amikor itt vizitelt minálunk. szokás szerint, ügyesen kicselezve az esetleges tortúrát (levetkőztetés, testem tüzetes átvizsgálása - szemérmes vagyok, na- fejem, hajam tapogatása, gügyögés két centiről az arcomba) mély álomba merülést akartam tettetni, majd túl jól sikerült és el is szunnyadtam.

aztán már csak arra ébredtem, hogy állítólag sokat alszom.

mihez képest?

amikor bezzeg egész nap fent voltam, és cseverésztem (valójában üvöltöttem, mint a fába szorult féreg de az nem hangzik olyan jól..) akkor meg az volt a baj, hogy sose alszik ez a gyerek, azért ilyen nyűgös.

na tessék. semmi se jó.

vegyük például az első napomat itthon:

(a kórházban persze a demo változatot hoztam, ettem aludtam. ennyit csak megérdemel egy fáradt baba a születés után pár nappal? Ilyenkor mindenki nyilvánvalóan csak erőt gyűjt az otthoni produkcióhoz. )

mikor megérkeztem, kicsit beskáláztam, nagy levegőt vettem és ami a csövön kifér. a reakció? sápítozás, karikás szemek és menekülni vágyó szülők. pedig én csak pacsirtákra hajazó gyönyörű orgánumomat szerettem volna megcsillantani.

a kritika földbetiport, így ettől a naptól kezdve rendszeresen gyakoroltam.

naná, majd alvásra pazarlom a drága időt.

mostanában viszont, hogy már a 3. hónap végéhez közelítek, új hobbira leltem. a sírás az ágybavizelőknek való. én fogni, nyúlni, ülni akarok. csak előtte kipihenem az elmúlt időszak fáradalmait, hogy azután, mint erőtől duzzadó kisbaba rászabadulhassak a világra.

reszkessetek!