(íme habtestem,
amint ellazító,
relaxáló fürdőt veszek:)

kedves ny&f,

már a régi török babák is tudták, h a fürdés nem csak fizikai valónk tisztántartását szolgáló mindennapi rutin, hanem a test és lélek felfrissülését biztosító rítus.

így amióta megszülettem, a fürdetést-fürdést igen komolyan veszem.

(jobban meggondolva közös történetünk a pancsival még régebbi időkre nyúlik vissza: magzat koromban- in uterus- is már nyakig- azaz fejtetőig- ültem a langymeleg vízben és vígan rúgtam ki a ház- akarom mondani anyu oldalát.

persze első kinti találkozásom a vízzel nem volt híján minden nehézségnek: egy bájosnak nem nevezhető nőszemély grabancomnál fogva a csap alá lógatott. (mind a módszer, mind pedig a személy ellen kifogásom van/volt, egyelőre azonban nem tudtam panaszt benyújtani az ombudsmanhoz, de ami késik…)

nem csoda h ilyen fogadtatás után az első otthoni fürdést erőszakosan végigüvöltöttem. sose lehet tudni, mi várja az ártatlan, kiszolgáltatott babát..

de aztán belejöttem!

tudni kell persze, h napjaim viszonylagos egyformaságban telnek: kell nekem a rendszer, ettől érzem magam biztonságban.

de ez nem egyenlő az unalommal: hiszen a keretet kitöltő események mindig változnak. szóval, arról anyu gondoskodik, h a napjaim megfelelő mennyiségű ingergazdag, kulturális programmal legyenek megfűszerezve.

ám amikor eljő’ a fürdés ideje, apu lép színre.

büszkén jelentem ki, h tőle tanultam mindent:

hogy hogyan kell a kiskádban úgy csapdosni és fröcskölni, hogy az egész nappali vízben ússzon, hogy hogyan kell a nagykádban erőteljeseket rúgni és vígan lelocsolni apu új nadrágját, hogy miként a legkönnyebb úgy tartanom a nyakamat, s imigyen módon a fejemet is ahhoz, h a vizet, s benne a habokat, szüleim határtalan örömére, nyalogatni tudjam.

s ez még mind semmi! mikor testileg frissen, bár szellemileg kissé elfáradva, a fürdéssel végezünk, akkor kezdődik csak az igazi mulatság! hatalmas kurjantásokkal tudatom apuval, h milyen jól érzem magam. szisztematikusan, egyre növekvő hangerővel előbb dúdolni kezdek, majd egy oktávval feljebb viszem és átcsapok rikácsolásba. ekkor tetőfokára hág a hangulat, s ha igazán formában vagyok még egy könnycseppet is sikerül kipréselnem.

eztán megint anyué a főszerep, jön a vacsi, őszinte bánatomra a kiabálásnak vége- hiszen ezt még a legostobább baba is tudja: teli szájjal nem illik üvölteni.

kedves nagybátyó,

zsenge korom ellenére én hiszek abban, hogy a házam a váram. merjen vitatkozni velem bárki: bizisten lehányom, lepisilem vagy ilyesmi (még nem rendelkezem a bosszúállás eszközeinek kiterjedt arzenáljával- lehetőségeim igen szerények egyelőre).

szeretem, ha a dolgok úgy mennek, ahogy megszoktam azokat: csak semmi hevesség, kilengés, csak semmi utazgatás, rázkódás, helyváltoztatás.

maradjunk szépen otthon, az a helyes.

vegyük példának okáért a tegnap délutánt.

már reggel szokatlannak éreztem, h anyu eltűnt, mint a kámfor és be kell érnem apu gondoskodásával.

(értetlenkedő kórus felszólal- miért hát az is pont olyan jó, igaz?

remélem, az olvasó nem várja el, h elmagyarázzam, h a női és férfitest között alapvető anatómiai eltéréseket lehet feltérképezni, jelesül, h apunak nincs cicije!

nem, itt nem egyszerűen a bizonyos időintervallum után jelentkező éhség megszüntetésének problematikájára utalok –feltalálták már a fagyasztót!- hanem a komfortérzetben jelentkező kisebb zavarok elhárítására: ha a baba kicsit nyűgös vagy az optimálisnál több időt töltött aktív elfoglaltsággal tudvalevőleg semmi sem nyugtatja meg jobban, mint az anyai emlőkhöz simulás. -lásd kép fent.)

tehát már reggel nem stimmelt valami. örömmel és nem kevés megelégedéssel nyugtáztam azonban egy rövid idő múlva, h anyu hazatért. büszke voltam magamra, hogy ügyesen kihasználtam az erős apai kar által nyújtott lehetőségeket és most anyura is rácuppanhatok. teljes lelki nyugalommal zuhantam álomba és kiadósat szundítottam.

délután azonban ellenséges erők hordozóba tettek, autóba dugtak és idegen lakásba, „mintha ismerős” emberek közé vittek. furcsa szagok, ismeretlen terek, új körülmények.

hallatlan viszontagságokon kellett átmennem.

természetesen - ahogy ez várható volt- felháborodásomnak méltán hangot adtam és tettem ezt mindaddig, míg megalázó helyzetem megszűnt és újra elfoglalhattam helyemet gépjárművünkben.

a többire nem emlékszem, mert elaludtam. de remélem apuék megtanulták, hogy mihez tartsák magukat.

na nehogy már a nyúl vigye….