kedves r.g.

anyu nem járhat már tornázni, mert úgy találta, h kevesebb lett a teje (hé!) és ezért ügybuzgóságát rajtam, szerencsétlenen tölti ki.

tehát, mától tornáztat. fejébe vette, h nem vagyok eleget a hasamon és most koncepciózusan tekerget, forgat, csűr s csavar, h megmozgassa azokat a fertályaimat is, melyek úgy véli (nem véletlenül egyébként..) kevesebbet vannak használatban.

többféle gyakorlat közül válogat. először is hátamra fektet, kis kosárkát képez testemből, olymód, h tappancsaimat és mancsaimat két erős kezébe fogja, s jobbra-balra döntöget. egyszer már majdnem hánytam.

majd lábamat testem előtt elhúzza, a másik oldalamra teszi és vigyorogva figyeli, vajon követi e elkínzott testem a kiválasztott végtagot? (sajnos kénytelen)

ezt a gyakorlatot legnagyobb elkeseredésemre mindkét irányban ismételjük. (ekkor már rendszerint hörgök).

majd karjaimnál fogva ülő pozícióba húz és buta gyermekdalokat zümmög két centiről az arcomba.

végül hasra fordít, idióta játékokat pakol elém, azzal a nem titkolt célzattal, hogy azok felkeltik lanyha érdeklődésemet, és szívesen heverek majd pockomon.

nem értem mi a probléma a hanyattfekvéssel? számos híres ember vitt véghez hatalmas tetteket a hátán.

emlékezzünk csak frida kahlora, a festőnőre, aki élete nagy részét töltötte háton, megfestve nem jelentéktelen számú festményét. vagy vegyük példának okáért michelangelot, aki, na, hogy festette a sixtusi kápolna freskóit? hát persze h háton. vagy végül emlékezzünk csak casanovára, aki bizonyára főleg a hátán fekve, hmm, izé…szerezte hírnevét.

ki nem állhatom a hason fekvést. egyrészt lusta vagyok hosszan kiemelni magamat, másrészt pedig kerek pocakomat nyomja a talaj és ez kellemetlen érzést okoz.

különben meg anya kár fáradnod a tornáztatással, én, mint minden valamirevaló kisfiú a labdajátékokat részesítem előnyben!

Focizni akarok!

(így ölelne téged is
bébi, két erős karom...)

kedves cs.g.

vonzó vagyok, tudom.

a már korábban részletesen taglalt csodás pufók testem, igéző tekintetem, melyben az értelem csillan, dús hajam, csábos mosolyom ellenállhatatlan összképet alkot. és én ezzel a kívánatos összhatással szeretek élni (és nem szégyellem bevallani: néha visszaélni is..).

először anyukámon próbálgattam csábos mosolyomat, de az első kísérletek csúf kudarcba fulladtak, anyu ugyanis azt hitte, h szelek kínoznak és édeskömény teát diktált belém, míg már az orromon folyt ki.

gyakorlat teszi a mestert, véltem, de mikor a javított változatot egyik rokonunkon próbálgattam, reakciója hasonlóan frusztráló volt: te - érdeklődött kedvesen anyunál - nem beteg ez a gyerek? olyan elkínzott képet vág… (remek volt.. - popsimba hőmérőt dugtak- mondanom sem kell, nem volt lázam..)

innentől kezdve, a rossz tapasztalatokon okulva, inkább a játszósarkam melletti tükörben csiszoltam csáberőmet. később pedig, mikor már rutinos hódítónak éreztem magam, anya tanítványain és barátnőin gyakoroltam szorgalmasan. meresztgettem rájuk azúr kék (kicsit vaksi) szemem, és mondanom sem kell, nagy sikert arattam!

fogdosták erőtől duzzadó bicepszemet, kockás (khm, khm) hasamat simogatták, és dicsérő szavakkal illették izmos combom és apró, feszes hátsóm.

ez eddig rendben is van. szeretek kezdeményezni, jó érzéssel tölt el, ha hódíthatok.

ki nem állhatom, azonban, ha idegen nőszemélyek vetik rám magukat! többször előfordult, h anyukám (vagy apukám) kezéből kitépve férfias testemet gúsba kötve ismeretlen nők erősen magukhoz szorítottak.

modern világban élünk, így semmi kifogásom egy habkönnyű flört, egy kis édes romantika vagy szemezés ellen: na de ez már-már erőszak! ezek a nők testi fölényüket ki és felhasználva arra kényszeritettek, h tehetetlenül tűrjem, amint fülembe pajzán gondolatokat susognak, nyakamba csókolnak, vagy testemet simogatják!

na de kérem! lehet, h roppant jóvágású fiatalember vagyok, de udvarlás tekintetében régimódi!