kedves m.

képes riport a kisfiúról a kacsáról és a fürdőzésről:

mit sem sejtve, vígan pancsi:









ni itt egy kacsa:









hohó, el ne ússz:









gyere csak, te kácsa...









meglásd, haverok leszünk...

kedves k, á,l!

van egy kedvenc dalom. szeretem a fejemet a ritmusára ingatni.

dúdolni is szoktam, de akkor a szüleim megijednek, h a hasam fáj. vagy a torkom. (- „köhög ez a gyerek, mondom”,- „ugyan kutya baja, csak élvezi, h hallja a hangját” bah!…) a dal az almaszószról szól meg egy kalózkapitányról – a spenót és a palacsinta is meg van benne említve-, na ez, azt a hamis illúziót keltette bennem, h az almaszósz valami mesés étek lehet. reszelt alma, almalé hmm. minden ízlelőbimbóm hevesen vágyta megkóstolni őket.

anyu nagyon firmányosan látott hozzá az első etetéshez. beültetett a székembe és kanalat vett a kezébe. majd, az én kezembe is kanalat dugott. saját kanalát számhoz közelítette. kiskanalamat anyu szájához közelítettem. mondta áááááá- mondtam ááááá és ekkor anyu – jelzem: ez nem várt, aljas fordulat volt! - a kanál tartalmát szájamba tuszkolta. én nem tehettem vele hasonlóképpen, annyira letaglózott az ízélmény, meg amúgy is sokkal magasabban ült.

hogy milyen volt? nos – bár csak hipotetikusan tudom leírni, mivel tapasztalati úton még nem állt módomban ezen a téren élményekkel gazdagodni- leginkább a rohadt fonnyadt körte, bugyant tojás és 2 hetes állott tej fincsi keverékéhez hasonlítanám.

szal bátran kijelenthetem, az almapürét, almalevet nem kedvelem. undorkodtam, hörögtem, öklendeztem. anyu kábé 5 perc után vette a lapot

(szerencsére, így nem történt nagyobb tragédia, pedig fejemben már a másnapi újság szalagcímei cikáztak: „kisbaba belehalt az alma kóstolásba” vagy: „teljesen legyengült kisdedet találtak etetőszékéhez láncolva a helyszínre ért rohamalakulatok. a gyermek már csak annyit bírt lehelni: az alma tette, majd a helyszínen jobb létre szenderült” )

és nem erőszakoskodott tovább. gondoltam, a téma le van rendezve, anyu nem próbálkozik többet, jobb belátásra tért..

erre mit látnak szemeim másnap, jön anyu – sőt apu is!- erkölcsi támogatás gyanánt, feltételeztem- és a tegnapi áttrákció ismétlődik. kanál nekem kanál nekik, ááááááá mondják- kinemnyitoménaszámat!- mondom én, aztán valahogy mégis sikerült belémszuszakolni a löttyöt, gondolom elterelték a figyelmemet egy plüss állattal vagy ilyesmi.

már készültem kidobni a taccsot, amikor---láss csodát, hmm ez nem is rossz- éreztem.

de ANNYIRA nem is jó. na azóta is kóstolgatunk.

azért nekem az óriás cici Az Igazi!

tömnek, mint egy kacsát...

na jó nem is olyan rossz ez...

kedves i&c

meghódítottam egy újabb dimenziót.

úgy kezdődött, h szüleim régóta noszogatnak, hogy ne várjak már annyit azzal a bizonyos forgolódással, ami nekem cseppet se volt ínyemre. nem vágytam én izomzatomat ilyen szélsőséges körülményeknek kitenni, izületeimet ennek az erőpróbának alávetni. aztán egyszer csak…

egy péntek este történt. apával voltunk kettesben. a lakásban csendeskés félhomály honolt. kint már sötétedett, egy lélek sem járt az utcán. az ablakok csukva voltak, de a viharos szél tombolása a zárt üvegtáblákon át is behallatszott a szobába.

az óra lassan komótosan járt, az idő ólomlábakon haladt. apa némán ült és engem nézett. én némán feküdtem és őt néztem.

és ekkor hihetetlen erő duzzadt, préselődött, tört fel szervezetemből, mint a láva. hirtelen úgy éreztem enyém a világ, vagy még annál is több! feljutok a legmagasabb csúcsra, egészen az égig repülhetek, csak egy láblendítés választ el a mirtuszkoszorútól, csak egy kis erőfeszítés és győztem.

nekiveselkedtem, hirtelen elrugaszkodtam a talajtól, oldalamra penderültem, itt kicsit meginogtam, de tudtam, itt nem állhatok meg, nem érhet ez így véget, ez nem a cél, nem futamodhatok meg! és utolsó erőtartalékaim feláldozásával átlöktem magamat az egyensúlyponton és a pockomon landoltam.

fényár, tüzijáték, pezsgő, vivát!

de csak apa ragyogó szemét láttam magam előtt.

megcsináltam!

apával: a nagy esemény előtt...