ez így pofonegyszerűnek hangzik, pedig nem így van. az apró ujjacskák valahogy nem akartak működni. anyu persze felém hajolva gügyögte nekem, h „majd meglátod napról napra ügyesebb leszel”- még jó. szerencsére pontosan tudom, hogy egy jelentéktelen finommotorikai problémával küzdöttem. kicsit stagnáltam- de most már szignifikáns fejlődést tudok felmutatni. persze kell majd fejleszteni, különböző gyakorlatok segítségével (gyurma, festés, rajzolás stb stb.) de az még odébb van. majd az oviban.
viszont hidegzuhanyként ért a felismerés: a nagy kövér krumpli, amit olykor sikerült jó erősen megszorítanom, s e szorítás következményeképen erős tülkölés zengett fel, nem egy kézi duda v ilyesmi, hanem apa orra. a sok, függönyszerűen lelógó, vékony, spagettiszerű zsinór, melyet ha piszok erősen megrántottam és hellyel-közzel kitéptem, sikerült velőtrázó sikolyt indukálnom, nem más, mint anya haja. sorolhatnám még számos (mellé)nyúlásom történetét (vicces forgó színes golyók, amiket jó megbökni - szemgolyók, vaskos párnácskák, melyeket élvezetes jól megrángatni – szájak, remek feszes rugófelület, lábizom erősítés céljára- apa hasa), de nem teszem, mert kicsit szégyellem magamat.
na annyi baj legyen, igyekszem ezentúl a fogó-nyúló gyakorlatokat konszolidáltabb keretek között végezni. igaz, ez egy kicsit unalmasabb (csörgők, építőkockák, plüss állatok, könyvek, papírok, és hasonló tárgyak képezik érdeklődésem fókuszpontját jelenleg), viszont nem szeretném, ha szüleim a baleseti sebészeten kötnének ki kiszúrt szemmel és leszakított fülcimpákkal.
hosszú távú befektetés ez- tekintve h jövőbeli boldogulásom egyetlen reménye, jelenleg, apa és anya.
nyúlni, vagy nem nyúlni?
