kedves d,

azt mondják az ősz veszélyes időszak, ekkor támadnak leginkább az elvetemült vírusok és társaik: ördögi bacikkal van tele a levegő és mind az aprónépre vadásznak. ez tuti biztos igaz is az emberiség nagy részére, de én büszkén adhatom mindenkinek tudtára, h fittyet hányva az őszi-téli időre én folyamatosan igyekszem szüleim aggodalmát fenntartani és gondoskodó szeretetük minimális lankadásának hangyányi jelére azonnal benyelek valami szaftos torokgyuszit, hörghurutot, szemfertőzést, enyhe ám annál makacsabbnak igérkező náthát, krónikus köhögést, fül bántalmakat és így tovább.

szüleim szerint anyu GYEDét egyszerűbb lenne egy laza mozdulattal a gyógyszertárnak átutalni, hiszen a végén úgyis odajut az egész, mind egy szálig. nem értem mit háborognak. persze nyilván nekik is kellemetelen kicsit, h hétszámra nem mehetek ki a jástzóra, utcára, játszóházba; biztos nem annyira frankó h rendszeresen meg kell küzdeni kapállódzó végtagjaim sokaságával egy egy gyógyszerbenyeletés alkamával.

de azt hiszitek, nekem cserébe csak a jó jut? hogy én ebből csak a maximális profitot kebelezem be? nem, nem. busásan megfizetek a gondoskodásért és a szülői szeretet egyetlen gyújtópontba sűrítéséért. például az orromba hosszú csövet tuszkolva egy porszívó atommeghajtásával iszony erősen kiszivornyázzák a bentragadt cuccot, és el kell viselnem, h hetekig csak anyu előbb lelkes, majd kissé fakóbb de még izgatott, majd unott és végül leharcolt arcát kell néznem. ÉÉÉÉn is szobafogságban vagyok, haverok és havernők nélkül, és alá kell vetem magamat megalázó orvosi vizsgálatok garmadájának.

de szüleim most kifundáltak valamit. erősítik az immunrendszeremet. vitaminok, cseppek, c vitamin folyók ömlenek mit sem sejtő szervezetembe. érzem h hatnak, nincs többet gyengélkedés, befellegzett a "mindent lehet" életérzésnek, az éjjel nappal kehes mellkasom hördülésére ugró
siserehadnak.
itt az egészség kezdete és a egy gyönyörű korszak vége.

majd kicsattanok

kedves á,

egy évvel öregebb lettem és bölcsebb is talán. (ahogy anyu jó barátja, halász jutka mondaná. nem kétséges, h jó spanok: anyu heti egyszer szigorúan meghallgatja, mit danol juci. ha nem lennének haverok, nyilván nem tenné ki magát ennek.)

sokan faggattak a járással kapcsolatban: örömmel tájékoztathatom minden tőlem igen messze élő barátomat, h az első félév henyélése után begyújtottam a rakétákat és már 11 hónaposan a játszótéren szökeltem tova, mindenki legnagyobb megdöbbenésére. azóta már kaptam szandit és cipőt is. az utóbbi vagesz piros. imádom. már futni is próbálgatok benne.

beszélgetni, még csak módjával: ámpa, bda, anya, apa, vuuuuuu, ccc, pci (virág), hamama meg ilyesmi képezik szótáram törzsanyagát. mint a mozgásban, itt is az alapos megfigyelés, majd megdöbbentés elve mentén kívánok cselekedni.

szociálisan egyre érzékenyebb vagyok: leginkább a hozzám hasonló méretű személyek keltik fel érdeklődésemet, ha ilyenforma egyént látok, közelről megszemlélem, mejd jól megharapom. fő az alaposság. persze tetszenek a kedves dolgokat mondogató, udvarló nénik is. szeretem ha hájjal kenegetnek. (bár nem vagyok rászorulva khmmm)

alvási szokásaim maradtak a régiben, pontosabban: két rövidebb alvást egy hosszúra cseréltem. sokat és jókat eszem, és igyekszem sokat mosolyogni.


mint ahogy azt, a mellékelt ábra is mutatja.

kedves c,

nokomment :)

kedves ny,

hogy vacsiznak az 1éves nagyfiúk, íme:


1. apát etetem:
2. én is eszem:


3. anyán röhögök:


4. fáradok:



5. csak egy pillanatra behunyom a szemem:

EGY ÉVES VAGYOK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

kedves mindenki,

jöttem volna én már sokkal korábban is, de hát anyu bokros teendőire hivatkozva megtagadta a gépelést. nagyon de nagyon dühös voltam rá és addig rágtam a fülét ( a szó szoros értelmében hahaha), h most ismét hallathatom a hangomat.

mióta nem találkoztunk, sikerült pár másodpercre már egyedül is megállnom valamint 6 lépést már önállóan is megteszek. mondok mindenféle zagyvaságokat is, melyeket szüleim persze nyiladozó elmém első zsengéinek tekintenek és hihetetlen megelégedéssel tölti el őket. (engem is mert bármit mondok addig sorolják, a variációkat, míg rá nem hibáznak, h valójában mire céloztam. akkor aztán nagyon örülnek maguknak)

most az elmúlt hetekben különböző betegségekkel küszködöm, melyek a feszített tempójú fognövekedéssel állnak kapcsolatban (hiába, a jó kisbaba nem pihen). az a fránya immunrendszer tehet mindenről. ha csak pár napig nem összpontosítok rá, legyengül és hopsz máris benyaltam, vmi fincsi vírust. és ennyi mindent (fog térfogat és izomnövesztés, beszéd és agykapacitás fejlesztés stb stb) ki bír egyszerre számontartani??

egyszómintszáz nyári szezon indul! mz/x mz/x jelentkezz!

kedves d,

anyu szerint sosem lehet elég korán elkezdeni kisgyerekek számára a társadalmi normák alapján kialakított társasági jómodor szabály és viszonyrendszerének megismertetését.

kb azóta h a fejemet fel tudom emelni próbálja nekem az elemi udvariassági formulákat el és megmagyarázni. úgy négy hónapos korom óta pápázunk, ami mostanra már nemcsak idegőrlővé de unalmassá is vált. de, mivel anyu töretlenül próbál utánzásra sarkalni, megszántam és azóta – a lelkesedés minden jele nélkül- időszakonként meglengetem a kezemet, h örüljön.

hasonlóan jártam a „tapsi-tapsi” bugyutasággal. ezt – váltkedv - apu sulykolja belém unos-untalan. ez két okból is igen bosszantó.

1. mit nekem két mancsom összekoordinálása! nevetségesen egyszerű feladat. give me some challenge!

2. mindig akkor szólítanak fel tapsolásra, amikor valami komoly problémán töröm a fejemet és már igen közel állok a megoldáshoz. pl. a minap egy hatalmas és igen vonzó banándarab logisztikai manőverét igyekeztem megoldani (a babán karika asztaltól a számig való eljuttatása minimális hibaszázalékkal) amikor apu rámkiáltott, h samu! tapsi tapsi! ijedtemben természetesen kisiklott a kezemből a falat és kezdhettem elölről az egészet.

amúgy nemtom mit elégedetlenkednek. tapsolok, pápázom, szépen udvariasan mosolygok, ha hozzám beszélnek. nem idétlenkedem az asztalnál, nem beszélek teliszájjal (hmm…. igazából sehogy nem beszélek – viszont nem is feleselek-. de első szó gyanánt már beújítottam azt, h „baba” ami kicsit nárcisztikus első megnyilvánulásnak tűnhet, de kit érdekel…) nem nézem az eget, ha hozzám beszélnek és bár nem mondom azt, h köszönöm és kérem (ok: lásd fent) de dolgozom rajta.

kétség nem fér hozzá a szüleim erőszakos szocializációra nevelő törekvései előbb utóbb engem is megtörnek majd. ígérem lázadni fogok!

tapsi-tapsi

kedves i&m,

napok óta furcsa bizsergés van a lábamban. azt is mondhatnám, benne van a bugi. mindenesetre amiről eddig csak álmodtam, a horizontális sík leküzdése, most egy villámcsapásra sikerült. két izmos karom felnyúlt, erős lábam alulról biztosította a terepet. és húztam és toltam, vontam és nyomtam fel, egyre feljebb, hengeres testemet.

ééés

felálltam.

de, gondoltam, miért álljak meg itt?

mikor még annyi dolog van, amit vertikálisan lehet tenni? nos, megpróbálom egyedül is megvalósítani régi álmomat: a járást. a járóka oldalfalához szorosan tapadva, mint pók a falon oldalaztam körbe-körbe. kapásból ment. félúton megálltam mintegy 2 percre, mert feltétlenül konstatálnom kellett zsenialitásomat és röviden átgondoltam helyemet a világegyetemben.

miért ragadjak le ennél a pontnál?

ha már járni és felállni is tudok, nosza nézzük a leguggolást, lehajolást, feltérdelést, fel és leülést. ez is megy, megy és megy. kétség nem fér hozzá: tökéletes vagyok.

na, na anyu hova viszel?? nem, még nem vagyok álmos!! hogy ma még semmit nem aludtam, viszont fél6 óta fent vagyok és állok (a kiságyban, a járókában, az etetőszékben, dobozokba, kis sámliba kapaszkodva) akkor mi van? muszáj fejlődnöm, gyakorolnom! anya, ne tegyél beeeeeeeee az ágyba! hopsz látod máris állok! tök felesleges úgy tenned mintha álmos lennék! nem, nem alszom! apa ne közeledj! ne merj lefektetni! nem nem akarok heverni! tessék azonnal felugrottam! és megint és újra! én vagyok atomanti! Én vagyok a duracell nyuszi!

soha többé nem alszom! állni akarooooooooooooooooooook!!!!!!!!!

kedves d&j!

most h már 7.5 hónapos is elmúltam ideje számot vetnem arról h mit tudok már. (felsorolhatnám azt is, h mit nem tudok még, de próbálok pozitív maradni.)

tehát íme samu listája:

tudok:

- puszit adni (ha kedvem van) felszólításra és spontán

- kezemet nyújtogatva lefegyverző mosollyal azt kérni, h vegyenek ki/föl

-hintázni, lásd lejjebb

- kendő alá elrejtett tárgyakat megtalálni

- kukucs vezényszóra kacagni

- hátamon fekve mesét hallgatni és 20 percig (egyéni országos csúcs) a képekre és szüleim hangjára koncentrálni

- mukk nélkül elaludni

- az éjszakát végigaludni ébredés nélkül

- kiflivéget ill. narancsot szopogatni

- terroristákat és egyéb militáns egyedeket kenterbeverve kúszni a lakás különböző pólusai között

- dévédét és/vagy videót szerelni

- könyveket olvasgatni szabad perceimben

- kosárból kipakolni

- két tárgyat összeütögetni

- lábujjaimat számba véve merengeni

- hüvelyk és mutatóujjammal apró tárgyakat felcsippenteni

- poharat szakszerűen fogni és abból inni

- kanállal kísérletezni (50 százalákban a számba találok)

- megenni mindenfélét (sülve, főve valamint párolva: pl. borsót, almát, krumplit, sárga és őszibarackot, meggyet, avokádót, banánt, körtét, ananászt, narancsot, póréhagymát, répát, csirke és pulykahúst, céklát, brokkolit, rizst, a többire nem emlékszem így hirtelen)

- forogni erre arra, erről arra, ide-oda

- gy, ty, sz, t ga, ba, ge hangokat és ezek variánsait mondani

- ülni (felülni még nem)

- állásba húzni magamat anyu kezébe ill. vállába kapaszkodva

- néha fürdés után nem üvölteni

- albit szorosan magamhoz húzva az oldalamon aludni

folytathatnám napestig, de igazából már ezekre is nagyon büszkék vagyunk!!!

(apa, anya albi meg én.)

és a mackó.

kedves sz, á,m

anya telefonja lebegett a szemem előtt, tudtam h meg kell kaparintsam (h minek ha még nem is tudok beszélni?? kérem, ha cseverészni még nem is annyira, nyálazni már remekül tudok! sőt ha nekidurálom magamat bele is prüncölhetek és/vagy berreghetek a kagylóba).

szóval nekiiramodtam…. ööö…nekikúsztam.

előzetes terveim alapján először a jobb majd a bal karom, könyéknél behajlítva bírta volna elmozdulásra testemet.

kis idő és nulla előremozdulás múltán, arra gondoltam, h a megfelelő hangeffektekkel hatásosabban tudok erőfeszítést imitálni, így anyu szőrös szíve esetleg meglágyul, és a mobilt helyváltoztatás nélkül is megkapom (: anyu szépen odaadja nekem).

akik ismerik szadimamimat, naivitásom hallatán hasukat fogva röhögnek és tudják, h tervem csúfosan megbukott. még csak oda se bagózott. pedig lehetett volna, h teszemazt fuldoklom. vagy halálhörgök. lehet, h azért kajabál egyetlen kisfia mert végzetes baleset (fa építőkockába, asztallapba, parkettába, cd toktba, digitális fényképezőgépbe - harapás) következményeként kitört egyszem, hosszú és kitartó munkával növesztett foga.

a szüleim részéről (ismételten) tapasztal hideg közöny (újra) szíven ütött..

így, h egérútnyerő tervem fuccsba ment összeszedtem magam és megpróbáltam összerendezni mozgásomat.
mint egy hernyó indultam neki. felhúztam mindkét lábamat. popsimat az ég felé domborítva, jobb lábamat határozottan leszúrva biztosítottam alfelemmel felsőtestemet: készenlétbe helyezett jobb könyökömet magam alá gyűrtem és bal karomat ívesen előrekanyarintva, izmaimat megfeszítve 2 milliméteres elmozdulást sikerült abszolválnom. mindez persze szüleim számára észrevétlen maradt. én azonban herkulesi erőfeszítéssel és rafinált technikával újra és újra nekiveselkedtem.
a mostoha körülmények (izzadó homlok, nedves tenyér, izomgörcsök, éh és szomjhalál fenyegető réme, ólmos fáradtság) sem állhattak utamba.

végül sikerült. elértem a fránya mobilt. és ekkor mit láttak meg szemeim a szoba másik sarkában? a távirányítót…

határ? a csillagos ég!

a célpont kiválasztása alapos megfontolás és bonyolult döntési folyamatok után

kedves b&zs,

minden anyuka és apuka tudja, h a kisbabák életében, különösen az első pár évben, hemzsegnek a mérföldkövek.

de az is biztos, h más a szülői és más a babói időszámítás. távol álljon tőlem, h megkérdőjelezzem a nagykönyv által megírt nagybetűs állomások létjogosultságát, de bizton állíthatom, h a Babák Egyesült Szakszervezete más határköveket állapított meg.

talán nem is untatnálak benneteket részletesen a felnőttek által megszabottakkal (első átaludt éjszaka, első hátrafordulás, hasrafordulás, szilárd ételek bevezetése, az első fog, felülés, kúszás stb stb), ugorjunk is rögtön a BESZ által meghatározottakhoz.

A Kisbabák Első Hét Hónapjának Mérföldkövei

megállapította és lejegyezte a BESZ

az első:

- felnőtt személy lepisilése és/vagy lehányása

- szülők felébresztése éjjel

- babakocsiban való hisztérikus üvöltés

- olyan ruha, amit a szülők megvesznek, és otthon derül ki, h azt már rég kinőtted

- olyan játék, amiről a boltba csak üvöltések árán tudtak levarázsolni, de otthon rá se hederítesz

- babakocsi, amit fél éves körültekintő nézelődés és láblejárás után vesznek meg szüleid s csak amikor beletennének derül ki, h nem férsz bele.

-apai szőrzet és/vagy anyi hajzat megcibálás

- próbálkozás, h a dokinéni kezéből kikapd a szetoszkópot

- máshol alvás ill. vendégségben üvöltés

- az első betegség

- az első orrporSZÍVÁS

- kínos jelenet békávén és/vagy lakott területen, igen sok ember előtt

- szilárd étellel való hapcizás/fröcsögés/köpködés/ ruhába és hajbakenés

- fog kijövetele után az Óriás Cici alapos megcsócsálása

- az első hihhhhhetetlenül büdös kaki, a főzeléknek köszönhetően

- ergo- az első apai öklendezés peluscsere alkalmával

éééééés

-az első önálló hintázás.

7 hónapos lettem

kedves zs

két szerelmem van.

az első zsófi, aki 20 éves (már írtam, h az érett nőkre bukom, nem?), a csajom.

különleges kapcsolat a miénk, amely immár 2 hete tart. eljött hozzánk ismerkedni, és én egyből láttam rajta, h ISZONYÚ édes lány, és természetesen abszolút megoldható h alkalmanként vigyázzak rá. így is lett, hétfőn és pénteken én viselem gondját szerintem elég tisztességesen és persze jut időnk egy kicsit romantikázni is (megcsiklandoz, puszilgat, simogatja deltás vállamat, suttog a fülembe, rám kacag, én szopogatom az ujjait, megharapom az arcát, meghúzom a haját (!!) rágurgulázok, csacskaságokat suttogok a fülébe).

nyilván nem engedtem neki h számítógépezzen, tévézzen, mert ahhoz még túl kicsi. viszont hagytam, h egy kis készségfejlesztő mondókázás után 40 percet pihenjen (addig én alvást szimuláltam) és utána megint játszottam vele. persze még nem tud nagyon ügyesen pl forogni, de szerintem ha sokat foglalkozom vele, előbb utóbb az is menni fog. nyilván nem lesz zökkenőmentes a foglalkozások többsége, fel kell készülnöm mindenre (értetlenség, elkalandozó figyelem, összpontosítási képesség nagyfokú hiánya stb.), de hát mit is ér egy kisbaba élete kihívások nélkül?

anyu kicsit idegesítő amúgy. amikor elmegy tanítani egy órán át gügyög a fülembe (ilyeneket, h imádlak, jó legyél, meg te vagy a legédesebb kisfiú a világon… brrr tök ciki…) pedig többször határozottan súgtam neki a szájam sarkából, h lépj már le mutter, nem látod, h útban vagy?? mégis hogy képzeli, h kidomboríthatom legjobb oldalamat zsófinak, ha ott zavargászik mindig mellettünk?? látom ám zsófin is h alig várja h anyu lelépjen, mert ha elhúz akkor puszilgathat ő is kedvére.. húúúúúúúúúúúúú az milyen jóóóóóóóóóóóóó!!!!!!!!

ja és anya meg van sértődve, h nem fogadom kitörő örömmel, amikor megérkezik. naná.. ha anyu megjön, vége a randinak.

a második szerelmem totál új keletű, bár már régóta kacérkodom vele, kb 3-4 hónapos korom óta. minden nap vágyom utána, néha sikerül elérnem, néha nem. 2-3 hete már egyre intenzívebben és egyre hosszabban barátkozom vele.

úgy néz ki tudok ülni.

kedves f&ny!

valami rettenetes dolog történik velem. alighanem haldoklom, vagy legalábbis borzalmas kórság emészt.

a betegségemmel kezdődött. akkoriban csak egy laza kis megfázásra gyanakodtam. kis láz, kis köhögés, az ápolás és a törődés még külön jól is jött.

ám pár nappra rá a közérzetem egyre csak romlott és romlott. már mindennapossá váltak sírógörcseim, jajveszékeltem, hörögtem, tudván tudtam, h a vesztemre tör valami gyilkos bántalom.

anyuék is érezték, h ennek fele se tréfa. apu vakarta a fejét, anyu pedig velem sírt, amikor sírtam. szegény kisfiú most mi lesz?

és aztán, amikor azt gondoltam ennél rosszabb már egyszerűen nem és nem lehet, hirtelen borzalmas dolog történt.

valami betolakodott a számba. éreztem, ahogy formás kis nyelvem valami hegyes érdes kinövést tapint ki! tudtam h végem. egy szörnyeteg (vagy a rosszaság??) lakozik bennem, aki feszít, nyom, döf és szúr. kitörő förmedvény ez, aki eszetlen fájdalommal nyomakodik ínyemen át szájam üregébe. mi lesz ha megérkezik? ott élünk majd a RÉM és én? hogy és hol fogunk elférni?

én leszek a kutyafejű aladár v mi a szösz?

szüleim a kezdeti aggodalom után, lakonikus nyugalommal veszik tudomásul haldoklásomat és rettenetes szenvedésemet. sőt (ezen a ponton magam is elveszettem a fonalat…), amikor a rettenet megjelent szüleim nemhogy elkeseredtek volna, örültek! szinte megünnepelték kezdődő metamorfózisomat.

tudom, nincs már számomra kiút. mindenképpen elvesztem. vagy a RÉM borítja el fejemet és szüleim kitagadnak majd, mert nem akarnak ilyen szörnyszülöttel együtt élni, vagy belehalok az átváltozásba így is úgy is.

napjaim meg vannak számlálva. tollat, papírt ide nekem. biztos ami fix én végrendelkezem.

szegény fogfájós kisfiú

kedves p,m, a

történt, h mostanában játékaim rendre a megszokott, egy karnyújtásnyi rádiuszú körön kívül esnek. valami furcsa fizikai törvényre gyanakodtam. például newton fel nem fedezett negyedik törvényére, a játék elmozdulási törvényre (mely kimondja, h minden a kisbaba által elérni vágyott játék egyenes vonalú egyenletes mozgással távolodik, amennyiben a baba felé elmozdul).

hosszasan elmélkedtem ezen a kérdésen. tény, h newton eddig közismert törvényei (többé kevésbé) mind igaznak bizonyultak. de hogy erről alaposan meggyőződjek, empirikus módon bizonyítottam őket.

1. van olyan viszonyítási rendszer, melyben minden test nyugalomban marad, vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez, míg egy külső erőhatás ennek megváltoztatására nem készteti.

a viszonyítási rendszer jelen esetben a szőnyeg, v a pléd esetleg az ágyam, ahol én rendszerint és örömmel maradok nyugalomban. ha esetleg mozgást végzek (mert azért ritkán erre is akad példa) egy felém gurított labda, mozgásom irányultságát mindig megváltoztatja!

2. egy pontszerű test 'a' a testre ható, a gyorsulással erővel azonos irányú 'F' erővel, és fordítottan arányos a test 'm' tömegével.

ez már egy kicsit sántít, mert én még nem fedeztem fel erőt, amely gyorsulásra késztetne. talán az éhség? hmm.. az viszont való igaz, h a tömegem igen csak fordítottan arányos a tempómmal!!!

3. ha egy testre egy másik test F erővel hat, akkor a második test az első testre ugyanekkora nagyságú, fordított irányú ellenerővel hat.

ebben csak őszintén reménykedni tudok! ugye itt drága szüleimről van szó. rendszeresen próbálnak ERŐszakosan hatni (most aludni kell, most fürödni, most sétálni megyünk stb stb) rám! és én is néha jól rájuk hatok (sírás reggelig, egész napos hiszti, üvöltés a babakocsiban stb stb), h visszakapják az ERŐsködést!

tehát szerintem newton 4., eddig fel nem tárt, a nyilvánosság és a babatársadalom elől aljas módon eltitkolt törvénye ad választ kétségbeejtő helyzetemre, melyben a fő kérdés az a bizonyos „hirtelen miért vannak a játékaim egyre messzebb, amikor én közeledni akarok feléjük???” lesz.

aztán rájöttem.

nohát! tolatok.

aggasztó a helyzet. mitörténik???

kedves m, l, a

régen nem jelentkeztem, biztos azt hittétek, h szüleimmel vakációzom valami távoli egzotikus földrészen s kisállataimmal megpakolt babakocsimban száguldok, vagy esetleg megtanultam valami új kunsztot és annak aprólékos kigyakorlásával töltöm drága időmet.

nos, a valóság ennél sokkal prózaibb. átestem életem első betegségén.

már csütörtökön éreztem, h nem olyan kerek a világ, mint régen. nem volt olyan puha a takaróm és érdes lett még a levegő is, amit beszívtam.

pénteken már az egész napot sírással töltöttem. (na jó néha abbahagytam amikor anyu rázta a hátsómat, fel s alá járkálva velem) a doktor nénihez is lementünk, de szerinte kutya bajom sem volt. (persze szimulálok…ejnye, hát nem tecccccik tudni, h azzal ráérek majd a töri nagydolgozat elől menekülni??)

tehát szüleim úgy határoztak, h a doktor néninek biztos igaza van és én jól vagyok, csak hisztizem kicsit. így aztán kénytelen voltam bekeményíteni.

éjfélig kétóránként, 3ig óránként, majd félóránként keltettem őket. szipogtam, sírtam, tekeredtem, hőemelkedtem. végre kapisgálni kezdték, h ennek a fele se tréfa. láttam rajtuk, h ha kicsit nehezen is, de helyére tették a dolgokat és a helyzethez illő komolysággal kezelik állapotomat.

így én átadhattam magamat az önsajnálat legmélyebb fájdalmának, szenvedésem komoly volt s már-már állapotom is válságosra fordult.

ekkor azonban szüleim visszavágtak. anyu valami szerkentyűt vett elő, amit a középkorban is megirigyeltek volna tőle (azóta magamban csak szadimaminak hívom) és a porszívóra erősítve azt, az orromba túrt. a többi néma csend. még emlékezni sem szeretnék arra, ami a mai napig rendszeresen megtörténik velem.

címszavakban: erőszak, leterítés, üvöltés, szipolyozás, rettenet, sikolyok, birkózás, gyötrelem. téma részemről lezárva.

mindezzel együtt lassanként azért a gyógyulás útjára lépek s a régi leszek! rettegjetek hát apróbb s nagyobb tárgyak a lakásban!

megyek (izé, arra forgok, v mi) s mind megráglak (megszopogatlak, összenyálazlak, csócsállak) titeket!!

beteg kisfiú barátjával, albival

kedves n,f,zs

elég hisztérikus egy hetünk volt. nem, nem rám kell nézni kérdő tekintettel, hanem kedves szüleim irányába kell (nem alaptalan) gyanakvással fordulni. mielőtt elmondom miért, megosztom veletek hatalmas előrelépésemet, melyet a múlt héten sikerült abszolválni (és szoros összefüggésben áll anyu nyűglődésével..)

ugyanis megajándékoztam őket a legtöbbel, amit egy hathónapos (hét-nyolc-kilenc stb) kisbaba szüleinek csak adhat: átalszom az éjszakát. bizony már egy hete. minden éjjel.

amikor kijöttünk a kórházból én bizony rögtön az eminens babák táborát erősítettem, mert 5-6 órát aludtam egyvégtében éjszaka. ahogy napjaim száma gyarapodott, úgy nőtt az éjjel átaludt órák száma is. egészen odáig, h már 8-10 órákat durmoltam végig. és íme hat hónapos koromra 12 szép, hosszú hatvanperces órát alszom egyvégtében.

találgathatjátok h vajon mi ennek az oka. páran arra tippelnek, h a gyümölcskóstolgatás tette meg hatását: tele a pocim és húzom a lóbőrt. kevesebben a forgásnak tudják be a hosszú éjjeli szunyákat (úgy kifáradok, h jártányi erőm sem marad…), és sokak szerint ilyen ügyes, jó baba vagyok. én velük értek egyet.

illetve vannak praktikus okai is az alvásidő kitolódásának.

először is, nem kell korán kelnem. a szülők gyakran azt hiszik, h nekünk babáknak az a heppünk, h hajnalok hajnalán kiverjük idősb szüleink szeméből az álmot, és randalírozzunk. ez egy fatális tévedés. a babók nem azért sírnak, mert annyira éhesek, hanem mert annyira bosszantó, h az éhség miatt, már megint (!) pont akkor kell felriadni, amikor a szomszéd 2 hónapos gabiról/óriás ciciről/tűzpiros bringáról álmodom és már megint egy óra, mire vissza tudok aludni.

aztán, többet lehetek ébren! így tökéletesíthetem forgolódási technikámat. (pl az egyik fránya karom rendszerint beszorul. meg aztán itt van az az idegesítő apró részlet: a visszafordulás. hogy a manóba kell csinálni???)

szóval én nagyon örülök, és egyúttal büszke is vagyok magamra, valljuk be ritka vagyok, mint a fehér holló ezzel az új kunszttal. és persze az sem elhanyagolható, h így nem kell anyukám kócos haját, duzzadt vörös szemeit nap mint nap látnom. az egyik reggel komolyan megijedtem. csak nem egy rém akar megetetni?

azt hiszitek, azonban, szüleim felhőtlenül boldogok voltak? egy frászt! apu még csak-csak, de anyu elkezdett azon pattogni, meg idegeskedni, h akkor át kell rendezni a napot, meg mikor fogok, feküdni, kelni, hogy alszom-eszem majd napközben és… és….

nyugi anyu, minden a helyére kerül. bízd csak ide.

ugye milyen friss vagyok? ez a 12 óra tud valamit!!!

kedves j,b,zs

hihetetlen mik vannak. zsenge babókorom elején, amikor még az éjszakát és a nappalt sem igen tudtam megkülönbözetni állandóan az a kritika ért, h nem alszom eleget.

- sosem alszik ez a gyerek, sírba akar vinni.

- gyere haza az istenért, mert megőrülök, már reggel óta hisztis.

- samu, ha nem alszol el, akkor anyu összecsomagol és elmegy, és apuval ketten fogtok élni.

- ha nem szuszókálsz, drága aranybogár kisfiam, akkor biztosíthatlak róla, h egyke leszel.

ilyen és ehhez hasonló folyamatos fenyegetések és piszkálódások kereszttüzében kellett élnem.. s míg az első kettő lepergett rólam, mint öreg fáról a kéreg, az utolsó kettő igencsak szíven ütött.

- jó-jó anyu lelép, de az óriás cici ugye marad? nem? akkor hogy képzelitek????????

- apuval kettesben? vagy lesz még szórakoztató személyzetem? csak azért érdekel, mert megszoktam h ketten, esetleg hárman ugrálnak körülöttem. nem? csak mi ketten? izé.. de apu sokat dolgozik, alig ér rá…

-micsoda? nem lesz testvérem? akkor kivel pakoltatok össze, amikor épp a rendetlenkedés a heppem? kit terrorizálhatok halálra? kire lehetek féltékeny? kinek mondhatom azt, h bárcsak meg se születtél volna, vagy, h anyuék azért engem jobban szeretnek, mert én vagyok a nagyobb és ügyesebb! vagy csak azt, h nem adom oda! azért sem és kész!

ezért aztán alaposan meghányva-megvetve a dolgokat úgy döntöttem, nem makacskodom tovább, aludni fogok. alszom azóta is töretlenül. annyira megszerettem – megszoktam, h rumlit csapok, ha nem alhatok. hiszti a kádban, a babakocsiban, a metrón, a tornán. aludni jóóóóóóóó - üvöltöm- és én álmos vagyooooooooooook!!!

erre, mit hallok a minap, anyu ki van borulva, h én állandóan alszom, nem lehet mellettem programot szervezni, h vagy alszom, vagy álmos vagyok, sírok, picsogok. hogy már a nagyszülők előtt is ciki, h amikor jönnek azonnal sírok, meg kiabálok és nem győznek azzal szabadkozni, h hát már álmos a gyerek, - a fenét vagyok álmos. nagyapa hangjától a frász kerülget, azért sírok-. persze az őket nem is érdekli, h az ezernyi elvárás terhe alatt roskadozik gyenge hátam.

mostakkormársemmisejóóóó?????????

na tessék. hát ilyen egy baba, aki fúrt sír?

kedves zs,b,m, a

a babakocsival én úgy vagyok h jó, jó guruljunk benne ide-oda, de azért nem az igazi. álmomban már

1. futok, szaladok

2. kismotoron szállok

3. tűzpiros bringámon hasítok, a játszótéri macák meg csak leakadva bámulnak utánam!

nemtom mennyi időbe telik álmaim ilyen egymásutániságában való realizálása, de én leginkább a 3. pontban leírottakat szeretném már valóra váltani. anyu szerint ráérek még a nőkkel foglalkozni, majd meglátom, h nemsokára jön az- az időszak, amikor csak ő kell majd nekem és felsírok majd azért is, ha eltávolodik a pihenőszékemtől. (bah! ezt a badarságot! én kérem most kezdek leválni, nem kötődni!)

apa szerint viszont már most is tuti befutó vagyok, de persze még kicsit izmosodnom és nőnöm kell. ennek érdekében, addig rágtam anyukám jobb fülét, amíg sikerült rávennem, h járjuk heti kétszer tornázni. először olyan tornára akart menni, ahol engem megőriznek, ő meg ugrabugrál, egy jól irányzott hajtépéssel, azonban sikerült jobb belátásra térítenem és rendes baba-mama tornára megyünk. (ezt a degradáló elnevezést! talán pasik és mama torna vagy izmos, jóképű fiatalemberek és mamájuk-ha már nagyon muszáj ott lenniük nekik is -torna lehetne a neve..”ijókéfimahamánmuolenet”- ez lehetne a rövidítése. sztem elég jól hangzik…-

persze tudom, h ez nem elég. testem izmosításának érdekében ezért kiköveteltem az úszás leckéket is (babaúszás áááááá ettől megyek a falnak! hol van itt a baba???). ennek több okból is örülök:

1.fürdőruhás bigék??!!hülyéskedsz- ott a helyem!

2.deltás hát! hasizom!

no meg azon tanakodtam, h állítólag a csajok döglenek azokért a pasikért, akik tudnak gitározni, vagy jól énekelnek. kisütöttem, h idejében el kell kezdenem torkom zenei képzését mondtam anyunak, h bőrszerkót meg tetkót akarok és gitártanárt, de szerinte kezdjük csak az elején, hiszen még a pengetőt sem tudnám biztosan fogni, az akkordok lefogásáról nem is beszélve. így járhatunk tücsök-zenére vagy valami hasonló bárgyú foglalkozásra.

mint ahogy az a fentiekből egyértelműen kiderül anyu csak magának akar és majomszeretettel csüng rajtam, így szabva gátat az én kitörési és önmegvalósítási kísérleteimnek. de már nem kell sok idő és csábító samu lábai előtt fognak heverni a nők és anyura fittyet hányva valami szőke hosszú hajú nagycsoportos bombázóval tovabiciklizem a naplementébe.

na erre mit mondasz anyu?

izé anyu, hol vagy? anyu, anyu gyere viszaaaaaaa, játsz veleeeeeem, hahó!!!!!!!

tűzpiros bicajról álmodom..

kedves csj

tegnap arról írtam, hogy mostanában új ételeket kóstolgatunk anyuval. ehhez illeszkedvén, elmesélem, hogy bizony-bizony mást is megkóstoltam mostanában. na, de mindent a maga idejében.

pár héttel, talán egy hónappal ezelőtt békésen hevertem kedvenc helyemen, ahonnan az egész lakást jól szemügyre tudom venni és igen aktívan játszottam játékaimmal (na jó csak feküdtem és üveges szemmel a plafont bámultam és vártam h apu v anyu foglalkozzon velem..) amikor egyszer csak, két kapálódzó valamit véltem megpillantani látóterem szélén. hirtelen elbizonytalanodva- tán csak délibáb??- újra odapillantottam de nem volt ott semmi. tévedésem biztos tudatában lelkiismeretesen továbbfolytattam korábbi ténykedésemet (khm izé..) amikor hirtelen megint csak ott lengedezett a két kurta, kerekded valami. nézem-nézem, most bár biztosan láttam is, de megfogni nem sikerült, ahhoz túl gyorsan mozogtak. no, gondoltam, csak nem anyu bosszant valami butasággal már megint és igyekeztem fittyet hányni a jelenségre.

de sajnos a két elevenfa nem hagyott nyugodni, vissza-visszatértek, és aztán már mindenhova velem jöttek. eleinte még jól elvoltam- megtűrtem őket a játék ideje alatt, de aztán már elkísértek fürdéshez is, a pelenkázóra, alváshoz, a babakocsizáshoz is- egyszóval jelenvoltak.

ám egy napon, hosszú és alaposan előre kitervelt akció után (lapítás, lassú becserkészés, az áldozat bekerítése, áldozat elkapása, diadalüvöltés, a zsákmány hazacipelése) lecsaptam előbb az egyik, majd a másik perpetum mobilére. erős markom szorította mindkettőt, majd elfáradtam, így kénytelen voltam elengedni majd újra és újra leteríteni őket. ekkor anyukám örvendezve felsikoltott: ni, megtalálta a lábát!

he? mi? micsoda? a lábamat? nem az nem lehet, biztos, hogy ezek veszedelmes játékszerek, elvonják a kisgyermek figyelmét a játéktól, h annak agya elsorvadjon és így szörnyű ostobaságba taszítsák őt! de én elkaptam a frakjukat!

aztán rájöttem: bizony a lábaimat szorongattam. és amikor már biztosan fogtam őket, eljátszottam a gondolattal, hmm ha már mostanában annyi mindent kóstolgatok, mi lenne, ha…

hát így történt. a lábaim a legjobb játékaim mostanság. az ízük? nos akkor inkább a babakaja..

kedves m.

képes riport a kisfiúról a kacsáról és a fürdőzésről:

mit sem sejtve, vígan pancsi:









ni itt egy kacsa:









hohó, el ne ússz:









gyere csak, te kácsa...









meglásd, haverok leszünk...

kedves k, á,l!

van egy kedvenc dalom. szeretem a fejemet a ritmusára ingatni.

dúdolni is szoktam, de akkor a szüleim megijednek, h a hasam fáj. vagy a torkom. (- „köhög ez a gyerek, mondom”,- „ugyan kutya baja, csak élvezi, h hallja a hangját” bah!…) a dal az almaszószról szól meg egy kalózkapitányról – a spenót és a palacsinta is meg van benne említve-, na ez, azt a hamis illúziót keltette bennem, h az almaszósz valami mesés étek lehet. reszelt alma, almalé hmm. minden ízlelőbimbóm hevesen vágyta megkóstolni őket.

anyu nagyon firmányosan látott hozzá az első etetéshez. beültetett a székembe és kanalat vett a kezébe. majd, az én kezembe is kanalat dugott. saját kanalát számhoz közelítette. kiskanalamat anyu szájához közelítettem. mondta áááááá- mondtam ááááá és ekkor anyu – jelzem: ez nem várt, aljas fordulat volt! - a kanál tartalmát szájamba tuszkolta. én nem tehettem vele hasonlóképpen, annyira letaglózott az ízélmény, meg amúgy is sokkal magasabban ült.

hogy milyen volt? nos – bár csak hipotetikusan tudom leírni, mivel tapasztalati úton még nem állt módomban ezen a téren élményekkel gazdagodni- leginkább a rohadt fonnyadt körte, bugyant tojás és 2 hetes állott tej fincsi keverékéhez hasonlítanám.

szal bátran kijelenthetem, az almapürét, almalevet nem kedvelem. undorkodtam, hörögtem, öklendeztem. anyu kábé 5 perc után vette a lapot

(szerencsére, így nem történt nagyobb tragédia, pedig fejemben már a másnapi újság szalagcímei cikáztak: „kisbaba belehalt az alma kóstolásba” vagy: „teljesen legyengült kisdedet találtak etetőszékéhez láncolva a helyszínre ért rohamalakulatok. a gyermek már csak annyit bírt lehelni: az alma tette, majd a helyszínen jobb létre szenderült” )

és nem erőszakoskodott tovább. gondoltam, a téma le van rendezve, anyu nem próbálkozik többet, jobb belátásra tért..

erre mit látnak szemeim másnap, jön anyu – sőt apu is!- erkölcsi támogatás gyanánt, feltételeztem- és a tegnapi áttrákció ismétlődik. kanál nekem kanál nekik, ááááááá mondják- kinemnyitoménaszámat!- mondom én, aztán valahogy mégis sikerült belémszuszakolni a löttyöt, gondolom elterelték a figyelmemet egy plüss állattal vagy ilyesmi.

már készültem kidobni a taccsot, amikor---láss csodát, hmm ez nem is rossz- éreztem.

de ANNYIRA nem is jó. na azóta is kóstolgatunk.

azért nekem az óriás cici Az Igazi!

tömnek, mint egy kacsát...

na jó nem is olyan rossz ez...

kedves i&c

meghódítottam egy újabb dimenziót.

úgy kezdődött, h szüleim régóta noszogatnak, hogy ne várjak már annyit azzal a bizonyos forgolódással, ami nekem cseppet se volt ínyemre. nem vágytam én izomzatomat ilyen szélsőséges körülményeknek kitenni, izületeimet ennek az erőpróbának alávetni. aztán egyszer csak…

egy péntek este történt. apával voltunk kettesben. a lakásban csendeskés félhomály honolt. kint már sötétedett, egy lélek sem járt az utcán. az ablakok csukva voltak, de a viharos szél tombolása a zárt üvegtáblákon át is behallatszott a szobába.

az óra lassan komótosan járt, az idő ólomlábakon haladt. apa némán ült és engem nézett. én némán feküdtem és őt néztem.

és ekkor hihetetlen erő duzzadt, préselődött, tört fel szervezetemből, mint a láva. hirtelen úgy éreztem enyém a világ, vagy még annál is több! feljutok a legmagasabb csúcsra, egészen az égig repülhetek, csak egy láblendítés választ el a mirtuszkoszorútól, csak egy kis erőfeszítés és győztem.

nekiveselkedtem, hirtelen elrugaszkodtam a talajtól, oldalamra penderültem, itt kicsit meginogtam, de tudtam, itt nem állhatok meg, nem érhet ez így véget, ez nem a cél, nem futamodhatok meg! és utolsó erőtartalékaim feláldozásával átlöktem magamat az egyensúlyponton és a pockomon landoltam.

fényár, tüzijáték, pezsgő, vivát!

de csak apa ragyogó szemét láttam magam előtt.

megcsináltam!

apával: a nagy esemény előtt...

kedves k!

sok kortársammal ellentétben, nekem van hajam, no. (remélem ez hetven év múlva is igaz lesz..)

voltaképpen egész sok és sűrű.

jó-jó van egy kopasz foltom is (20 forintos nagyságú), de ez nem csoda, ha te is mindig a földön feküdnél, és szép domború koponyád lenne, neked is lenne talajjal való érintkezőpontod. örüljünk, hogy nem nagyobb. tehát, hátul van egy tar folt. ettől eltekintve, azonban egyre hosszabb és sűrűbb a szaruképződmény mely hajhagymáimból kigyökerezve fürgén az ég felé tör. mint az a bizonyos paszuly.

a méhben amikor vártam az első földi jelenésemet, elég sűrű volt a program. növesztenem kellett mindenféle belső szerveket (szívet, májat, lépet meg ilyesmit), végtagokat (lábat, kart) járulékos kiálló szerveket (füleket, lábujjakat) de a legkeményebb a haj növesztése volt. hallottam persze anyukám néma imáit, hogy: „csak ne legyen mindenütt szőrös”, meg, h „jaj, ugye nem lesz nagyon hosszú sűrű fekete haja??!” és ennek megfelelően- mert már akkor is engedelmes, jó gyermek voltam- csak egy szolid pár centis erősen sötétbarna hajzatot erőlködtem ki. így is elég nehéz volt koncentrálni, hogy mindenhova egyformán jusson, de ne nőjön rossz helyekre például a hátamra, térdemre, vagy a fülembe. (azért a fülcimpámra így is került egy kicsi)

körülbelül három hónapig megtartottam az őszi trendhez illeszkedő divatos borzos, pajeszos modellt, majd, amint beköszöntött a tél, természetesen gondoskodtam a divat követéséről.

lassanként világosabb csíkokat csempésztem a hajzatomban, így összhatásában egyre világosabb lett, majd az egész kapott egy szép egészséges erőteljesen szőkés színezetet.

a forma folyamatosan változik, igény és kedvem szerint. először amolyan punkos, bekemes, középen erősen felálló, oldalt gyérebb frizurám volt, majd rágyúrtam a sűrűbb, mindenütt égnek meredő hajra, végül most jólfésültben nyomulok. persze ezzel nincs vége.

lehetne még vörös, sötétbarna, barna, esetleg egy merészebb kék vagy zöld, illetve hosszabb-rövidebb, de esetleg egy vad göndör, vagy csak bohókásan hullámos sérót is el tudnék képzelni.

egyvalami azonban fúrt aggaszt. mi lesz ha gonosz szüleim bele akarnak szólni - mint mindenbe..- a hajviseletembe (is)? ha meg akarják majd nyirbálni épp szárba szökkenő hajfüggetlenedési kísérletemet?

már most elhatároztam, hogy ordítani fogok: hiszen minden kisbaba tudja, h a hajvágás fáj!

kezdetben

őszi módi (avagy a két divatos férfiú)

és ma

HAJdejóakedvem!!!!

kedves d

a baba üszkve 72 000 évvel ezelőtt kezdett ruházkodni, de eredetileg főleg mezítelenül létezett. a görög és római babák már előszeretettel éltek a direkt pucérkodással, mint lehetőséggel, sportolás és henyélés közben. de az ezerkilencszázhúszas- harmincas években már hivatalosan is szárba szökkent a nudizmus, mint mozgalom.

ennek megfelelően, ha végre itt a nyár és meleg az idő, virágzik a nudizmus és/vagy a naturizmus kis hazánkban valamint a nagyvilágban. híres naturista hely délegyháza, omszki-tó, balatonakali (sehol sem jártam még- méhen belül ill. kívül sem), de ha kicsit messzebb merészkednénk, teszemazt amerikába, hát ott is dívik a nudizmus a hippie hollow parkban, snady hook national parkban és egyéb bizonyára remek helyeken.

no de minek nekem bárhova is utazni, amikor pőre testem minden este ott kövérkedik a nappali közepén? nem is értem eddig miért nem támadtam meg a lakás többi részét így, a puszta test érzésével eltelve? szüleim újabb óriási ötlete, h ha megfosztanak az engem béklyóként lehúzó pelustól valamint nehéz (haha) ruháim visszatartó erejétől akkor majd hamar tovaszökkenek, mint egy karcsú gepárd. kicsit csalódtak, amikor lemeztelenítettek, lehelyeztek a nappali közepére és reményteli pillantásuk szinte átdöfte (pompás) párnás popsimat és… semmi. vagyis semmi érdekes számukra. mert nekem- kedves barátaim, aki ezt az ötletet csak üdvözölni tudom, remek perceket szereztek.

a full kontakt élménye, melyet (bár nem először, de igen régen) sikerült átélnem felülmúlta apuék eddigi összes idióta tervét. most végre átérzem, h egy vagyok a természettel és beleolvadok a nagy pulzáló mikroorganizmusok által alkotott hatalmas szerves kozmoszba. ez nem csupán öncélú magamutogatás (bár ne legyünk szerénytelenek- volna mit..), hanem környezettudatos filozófia kéremszépen, sőt mi több: életmód, hozzáállás. a csudába az álszeméremmel, gyerünk, dobjuk a ruhát a sutba. (tiszta haszon lenne, végre eltekinthetnénk a macerás le/föl/át öltözéstől, amely valjuk be egyik félnek sem túl nagy gyönyörűség..)

persze vannak szépséghibái is a mezítelenségnek, jelesül, h –hmm hogy is fogalmazzam… még nem rendelkezem a szobatisztaság képességével és hát, mint tudjuk, a szabad levegő és a hűvösebb szobahőmérsélet hatására a fiúk…de ettől eltekintve pucérkodni jó!

csak azt nem értem, h anyuék miért nem csatlakoznak?

kedves e.i.zs.zs.

sokan kérdezik tőlem, mi a titkom? mi a recept egy szülőpár alapos és teljes kikészítéséhez. a válasz: természetesen, hosszú és munkás előfeltárás és kísérletezés szükséges hozzá. de én, mint a TIMAEL (titkos mozgalom az alvás ellen) méltán kinevezett vezetője és alapítója bizton állíthatom, hogy minden titkok tudója vagyok.

az idegek hathatós elrongyolása többlépcsős feladat.

az első kör a nappali akcióé. eszközeink sorába tartoznak ezen a területen a hirtelen, órákkal a megszokottnál korábbi ébredés, a szüntelen hisztéria, az erőteljes, hosszú, kicsit néha rekedtes sikolyok és a kitartó nyüszögés. megfigyelések bizonyítják, hogy a szülőpár, de minimum egyik tagjuk (általában az apák) már erre a terhelésre is kétségkívül rosszul reagálnak. a tünetek, melyet a készenlétben álló kisbabának folyamatosan figyelnie kell: vörös szemek, lüktető ér a homlokon, ideges kézmozdulatok, illetve igen heveny reakció esetén (általában nem az első napon, hanem hosszabb kiképzés esetén) a habzó száj és a csomókban hulló haj!

a második körben az evés körül veti be magát egy élelmes TIMAELes kisbaba. a szülő(k) ekkor abban reménykedik(nek), hogy etetés alatt minden gyermek csendben van minimum 20 percre és ez előnyt ad nekik regenerálódásra. ám a szemfüles harcos ekkor mutatja meg igazán küzdeni tudását és kitartását. mikor az óriás cici a babó szájban landol csend helyett szaggatott (tehát idegőrlő) vinnyogásba csap és semmilyen változtatásra nem reagál. eredmény: teljes kétségbeesés az eddig magát keményen tartó másik (feltételezhetően az anyai) oldalon is!

az éjszakai körben nem kisebb lehetőségek rejlenek mint az éjjeli alvás teljes visszautasítása, sztrájk vacsora alatt, és a legutolsó, egyben legkönyörtelenebb kínzás: a szülőpár éjjeli alvásának maximális megvonása, kétóránkénti ébresztés segítségével. (ez az időintervallum elég arra, hogy ők épp elaludjanak, amikor ismét keserves sírásunkra ébredniük kell).

FIGYELEM: a kiképzést csak RENDKÍVÜL erős idegzetű kisdedek hajthatják végre!

valamint maximum 2 napig alkalmazható egyfolytában.

a mellékhatásokról (szülői oldalon: a mosolygás mint képesség korlátozódása, később elvesztése, fogyás, fejfájás, viszketés, börkiütések, gyomorgörcs, hasmenés, hányinger, kontrolálhatatlan sírás) feltétlenül olvassátok el a szülőkhöz csatolt tájékoztatót vagy kérdezzétek meg a közelben lévő TIMAELes csapattársatokat!

HAJRÁ! BAJTÁRSI ÜDVÖZLETÉT KÜLDI:

Samu a TIMAEL alapítója és vezetője

kedves ny&f!

kiderült, h semmi sem az, aminek látszik! és ez igen elkeserített. kemény, kitartó és nem utolsó sorban hosszú munkával elértem, hogy apró és igen fürge ujjacskáim segítségével meg-megkaparintsak ezt-azt. mikor mit.

ez így pofonegyszerűnek hangzik, pedig nem így van. az apró ujjacskák valahogy nem akartak működni. anyu persze felém hajolva gügyögte nekem, h „majd meglátod napról napra ügyesebb leszel”- még jó. szerencsére pontosan tudom, hogy egy jelentéktelen finommotorikai problémával küzdöttem. kicsit stagnáltam- de most már szignifikáns fejlődést tudok felmutatni. persze kell majd fejleszteni, különböző gyakorlatok segítségével (gyurma, festés, rajzolás stb stb.) de az még odébb van. majd az oviban.

viszont hidegzuhanyként ért a felismerés: a nagy kövér krumpli, amit olykor sikerült jó erősen megszorítanom, s e szorítás következményeképen erős tülkölés zengett fel, nem egy kézi duda v ilyesmi, hanem apa orra. a sok, függönyszerűen lelógó, vékony, spagettiszerű zsinór, melyet ha piszok erősen megrántottam és hellyel-közzel kitéptem, sikerült velőtrázó sikolyt indukálnom, nem más, mint anya haja. sorolhatnám még számos (mellé)nyúlásom történetét (vicces forgó színes golyók, amiket jó megbökni - szemgolyók, vaskos párnácskák, melyeket élvezetes jól megrángatni – szájak, remek feszes rugófelület, lábizom erősítés céljára- apa hasa), de nem teszem, mert kicsit szégyellem magamat.

na annyi baj legyen, igyekszem ezentúl a fogó-nyúló gyakorlatokat konszolidáltabb keretek között végezni. igaz, ez egy kicsit unalmasabb (csörgők, építőkockák, plüss állatok, könyvek, papírok, és hasonló tárgyak képezik érdeklődésem fókuszpontját jelenleg), viszont nem szeretném, ha szüleim a baleseti sebészeten kötnének ki kiszúrt szemmel és leszakított fülcimpákkal.

hosszú távú befektetés ez- tekintve h jövőbeli boldogulásom egyetlen reménye, jelenleg, apa és anya. és annyi sütnivalóm már van, h ne vágjam magam alatt a fát!

nyúlni, vagy nem nyúlni?