kedves b.

régen nem jelentkeztem, bokros teendőim elszólítottak a számítógép elől.

az ünnepek alatt egyfolytában különböző: kisebb, nagyobb, öregebb s ifjabb családtagokkal kellett szoros (néha túl szoros…) barátságot kötnöm.

na, de nem erről akartam írni neked.

még a fura fás ünnep előtt történt, hogy kellemes déli tűnődésemet apu szakította félbe. ez két okból is igen furcsa volt.

egyrészt, mert apa ilyenkor (ki tudja miért???) sosincs itthon (ha nagyobb leszek, bizisten nem tud majd lerázni, megyek vele és kiderítem, hogy hol lopja a napot, míg mi anyával keményen dolgozunk..)

másrészt, mert hiába törtem a fejemet, semmi nem volt beleírva a határidőnaplómban déli tizenkettőre. na egy szó, mint száz, megint elindultunk és mire észbe kaptam egy kórház kihalt folyosóján figyeltem.

ott aztán apa lehámozta gömbölyű pockomról a pólómat, egy, már első látásra is igen gonosznak tűnő fehérköpenyes nőszemély előtt, aki (ahelyett, h minimum elájul férfitestem leplezetlen és valljuk be merész mezítelensége láttán-) zselét kent a hasamra és egy fura szerkezettel alaposan megcsiklandozott. már nem azért, de én se rontok rá ártatlan és mit sem sejtő nőkre és bizergálom meg őket (apu szerint még jó pár év eltelik addig, míg bizergálni fogok…) micsoda viselkedés ez. én nyújtottam volna a mancsomat, mint ahogy azt a jómodor diktálja, ő meg nekem esik.

amikor kitapizta magát és én már fészkelődni is kezdtem, h na jó ezt még ki lehetett bírni, de most már vegyünk gyors búcsút, a szadista elkapott és a fejemet kezdte nyomorgatni. ekkor állati indulatok szabadultak el bennem és egyértelműen tudomására hoztam nemtetszésemet egy laza kis hörgéssel, mely pillanatok alatt velőtrázó üvöltésbe vadult.

a vizsgáló kezek hihetetlen sebességre kapcsoltak, az ujjak félelmetes táncot jártak és hamarosan megkaptuk a (negatív) leletet- mi szerint nincs (szemmel látható) eltérés az abdomen valamint a calvaria területén. (nem mintha ezt én nem tudtam volna ezer éve….)

szívesen leírnám, h a vizsgálat után még milyen kalandok következtek, de sajnos az emlékeim ellentmondásosak és homályosak. nem értem miért. arra még tisztán emlékszem, h a babakocsiba tettek és lehunytam a szememet….

a vizsgálat előtt, még mit sem sejtve..

kedves cs.m.

anyu nagyon gonosz tréfált eszelt ki ellenem!

eleddig akkor aludhattam és ébredtem amikor úri kedvem azt diktálta. most viszont a zsarnoki anya rám tört és igába akarja vetni lázadó lelkemet!

meg akarnak rendszabályozni!

pedig én szeretek rendom feküdni és kelni, nem illeszkedni semmilyen szabályba, keretbe, rendszerbe. reggeli után aludni, alvás után aludni, ebéd után aludni, és vacsora előtt.

hogy így az egész napom alvásból áll? hogy nem lehet velem sehova menni, semmit sem csinálni, mert vagy alszom, vagy álmos vagyok? na és… kérdem én… akkor mi van?

nem igazán körvonalazódik előttem az új szisztéma értelme. jó, alszom tízig egy nagyot utána semmit délutánig- max 20 perc engedélyezett a babakocsiban, ha egyáltalán- és akkor aludjak egy nagyot délután.

de akkor hogy tudok tönkretenni családi ebédeket, baráti összejövetetleket és munkahelyi rendezvényeket? hogy fogok így jelenetet rendezni a közértben, a séta alkalmával vagy csak úgy az utcán? mi lesz így a félelmetes renomémmal? ha nem én leszek ezentúl a rettegett samu? mostantól - urambocsá’ - úgy fog csúfolni a babavilág, h samu a jól nevelt? samu a berendszabályozott?

és akkor mi történik, ha kicsit álmos vagyok néha-néha, meg nyűgös (na jó nem kicsit és nem csak néha, de akkor is) ?

tán nem tetszetős, ahogy fejhangon nyögdécselek, vagy azzal van baj, hogy a legvalószínűtlenebb helyzetekben teszem azt? a mód vagy a forma ellen lázadsz anyu?

én azt javaslom, maradjon minden a régiben. bár igaz, h így néha van is kedvem játszani. a minap pl azt vettem észre h a délutáni alvás után felfrissülve, vidáman ficánkoltam a földön és játékaim is mintha szélesebben mosolyogtak volna. meg valahogy élénkebbnek tűnt a világ és nem nehezedett ólmos fáradtság szememre. de ez biztos nem az alvástól van. nem.

szerintem az időjárással függ össze... front van. vagy ciklon. vagy zúzmara.

anarchista gangsta samu

kedves p!

hihetetlen kalandok! hihetetlen izgalmak!

anyu ma ahelyett, h szokás szerint reggeli után visszatett volna ágyamba, h emésszek és sziesztázzak egy kicsit, hóna alá csapott (igazából a kocsiba tett, ez csak amolyan költői túlzás) és megindult velem a nagyvilágba (ismét túloztam... nem mentünk azért olyan nagyon messze).

szóval robogtunk végig a böszörményin egészen a déliig. itt anyu vagányan a mozgólépcsőre tört, míg én nem kevésbé vagányan feküdtem a kocsiban és kitekingettem.

egész a végállomásig irtó jó voltam, nézelődtem meg minden. na jó egyszer beparáztam és megfogtam anya kezét, mert megijesztett egy meglehetősen nagy, büdös és szőrös bácsi, aki a jegyeket kérte és én tudtam, hogy nekem biztos nincs jegyem. esetleg egy félig használt pelussal tudok szolgálni. de jegy az nuku. szerencsére anyunál volt és gondtalanul utaztunk tovább.

a cél (mint az menetközben kiderült) a nagyapa cége volt, ahová seregszemlére sorakoztam fel. (ismét jólfejlett drámai érzékemről teszek tanúbizonyságot, melyet nahát-nahát anyukámtól örököltem…szal bementünk, mert még nem láttak, pedig már majdnem 5 hónapja itt virgonckodok ) szóval nagyapa meg a munkatársai gyönyörködtek okos kis fejemben és daliás termetemben.

miután a kölcsönös egymás körüludvarlása és dicsérése megtörtént

(jaj de szép vasgyúró vagy te – a bácsinak meg milyen hosszú a szakálla; hú de szép kerek pocak- ugyan már, a néni se panaszkodhat stb. stb)

olajra léptünk és néhány vargabetű után hazafelé vettük az irányt. a visszaúton, szánom-bánom de kicsit elszunnyadtam, mert már csak a zöldségesnél ébredtem.

a nap legnagyobb eseménye azonban kétségkívül az volt, amikor szert tettem az első haveromra! bizony. egy hónappal idősebb nálam, és –bár tudom ez nem szép dolog- ez némiképpen irigységgel tölt el. ő már szájába tudja venni a lábujjait (alig várom, h én is elérjem ezt a guminőt kenterbe verő hajlékonysági fokot!!), hasonfekve is vígan játszik a csörgőmmel (hangsúly a birtokos személyragon van!!), és persze totál fensőbbségesen nem állt velem szóba, kis pisissel.

na jó, aztán rám nézett és megfogta a mancsom. lehet, h ez egy szép barátság kezdete?

kedves m.

szeretek enni.

amikor megszülettem, a nővérek a kórházban 3 napos léböjt kúrára ítéltek, h szervezetemből a salak távozni tudjon. élek halok a természetgyógyászatért (ha azt nem rajtam, vagy anyukámon alkalmazzák), és az első nap még csak csak elvoltam de a másodikon, besokaltam.. jellemző egyébként a magyar egészségügyben uralkodó viszonyokra, h a kórházban a cukrosvizet kielégítő tápláléknak gondolták. felháborító. minekutána nagyon, de nagyon rossz néven vettem szervezetem ilyen minőségi változásnak való kiszolgáltatását (9 hónapi kánaán után, ugyebár), véleményemnek hangot adva, reklamáltam anyunál. szerencsére, megértőnek bizonyult és 3 óránkénti jelzésemre érkezett is az óriás cici, s nekem csak az volt a dolgom, hogy a számat kitátsam.

eleinte azt gondoltam, hogy az evés csak nappalra korlátozódott juttatás, de tettem azért egy próbát (biztos, ami biztos alapon) és sürgetésemre, láss csodát, jött is az ellátmány, így éjjel sem maradtam éhen. ez a paradicsomi állapot egészen addig tartott, míg 2 hónaposan meghaladtam a 6 kilót és anyuék úgy döntöttek elég nagy vagyok ahhoz, h éjjel egyek. (nem volt egyszerű meggyőzniük, sokáig lázadni próbáltam, de hosszas egyezkedés és tárgyalás után úgy döntöttem, legyen. alszom reggelig, majd kárpótol a bőséges reggeli.)

éles eszemet bizonyítja, h hamar rájöttem, hogy az óriás cici és anyu között elidegeníthetetlen (biológiai) viszony van, így én azt kapom amit anyu korábban elfogyasztott. a kórházban a már fent taglalt siralmas élelmezési helyzet miatt a táplálékom igen szerény volt, de sajnos (várakozásaimmal ellentétben) itthon se nagyon lett változatos.

anyu szerint (mint az kisebb utánajárással kiderítettem) mindez a családi tradícióra vezethető vissza. anyukám anyukája ugyanis hatalmas elme, kreatív és innovatív, de a főzés terén ez sajnos kevésbé mutatkozik meg. anyu egész gyermek és ifjúkorában két étel között választhatott: csirke sütve, krumplival, avagy pulyka sütve, krumplival (csoda, h nem nőtt szárnya…). ahogy a mostani kialakult helyzetet szemlélem, a jövő engem sem kecsegtet túl sok jóval: jobbára csirke sütve, vagy tészta főzve a menü. nem mondom, elég jó a monotonitást tűrő képességem (volt kitől örökölnöm), de azért ha lehetne, szeretnék mielőbbi változtatást kieszközölni. amint hangot tudok adni ismételt felháborodásomnak, megteszem. elvégre ezt kívánja nemcsak az én, de a köz (apu) érdeke is.

szeretném megkóstolni a vadast, a hortobágyi palacsintát, sőt még addig is elmerészkedem, h megízlelném a pacalt, de félek ezt anyukám kategorikusan vissza fogja utasítani. sebaj, előbb utóbb már magam oldom majd meg táplálkozásomat.

addig pedig, hiszen a kisbaba élete csupa áldozat és lemondás…, tűrök és tűrök.

ismerkedés:

kedves h!

anyu szerint kis mondókákkal, versekkel és népdalokkal lehet remekül szórakoztatni egy magamfajta kisbabát. ezek kettős célt szolgálnak: egyrészt az én szókincsemet, hallásomat, verbális készségemet hivatottak fejleszteni, másrészt, szerintem, anyu szereti a saját hangját hallgatni

namármost anyának a népdal repertoárja, valljuk be, szegényes. kivégeztük már a csitári hegyek alatt-ot, az által mennék én a tiszán-t, új a szűröm-et, a béreslegény, jól megrakd a szekered-et és még néhány klasszikust. nem akarom megbántani, de ha még egyszer meg kell hallgatnom a virágéknál ég a világ átkomponált változatát: a samuéknál ég a világot, kiugrom a kiságyamból.

egy időben kínomban fejhangon vonyítom anyuval a dallamot, jó hangosan, hogy őt ne kelljen hallanom, mire összecsapta a kezeit úgy örült, h éneklő csodababa vagyok. a kívánt hatás helyett (amelyet az általam kibocsátott elrettentő hangeffektnek kellett volna biztosítani), anyu nagyobb fordulatszámra kapcsolt és még lendületesebben fújta. tanácstalan vagyok. csak reménykedem, h egy idő után már ő is megunja és újakat tanul.

aztán itt vannak a versek és mondókák. ezeket két csoportba lehet, véleményem szerint osztani.

az első kategóriába tartoznak azok az idétlen zöngemények, melyek elmondásához testem csiklandozása, csipkedése és rángatása párosul (csip-csip csóka, kerekecske-dombocska, pont-pont vesszőcske, hinta-palinta)- szerintem ezek már-már a gyermekmolesztálás-bántalmazás határait súrolják.

a második csoportba a hosszabb-rövidebb rímelő, rímtelen értelmetlen bugyutaságokat sorolom (láttam, láttam lappantyút (????), bóbita táncol, cini-cini muzsika, mehemed, iciri-piciri stb) melyeket második hallgatásra már nemcsak h kívülről fújtam, de mérhetetlenül bosszantónak is találtam!

az egyetlen kiút az elbutulás elől az lehet, ha magam tanulok meg olvasni. a szüleim szerencsére támogatják ilyen irányú erőfeszítéseimet, nem mondták, ugyan, de anyu meglepett 3 kedvemre való kötettel. az első a vadállatokról, a második az erdő ökoközösségéről szól, a harmadik a vizek élővilágát mutatja be. az utóbbi kettő különösen jó, hiszen fürödni is vihetem magammal. a vadállatosat is akartam, de apu szerint elsüllyed. szerettem volna magam is meggyőződni erről, és segítségével rögtönzött fizikai kísérlet keretén belül vizsgálni archimédesz törvényét., de apu erősebbnek bizonyult.

szóval fejlesztem, képzem magam, művelődöm. a cél az intellektuális emancipáció!

kedves á!

nagy ijedtségünk volt ám szombaton.

szüleimmel karácsonyi ajándékvásárlásba csaptunk, ami, számomra cseppet sem érdekfeszítő móka, de ezegyszer jó mulatságnak ígérkezett, tekintettel arra a nem elhanyagolhatónak tűnő apróságra, hogy a megajándékozandó célszemély nem volt más, mint jómagam.

elindultunk a bevásárlóközpontba, nem kevesebb felszereléssel, mint ahogy az, az ilyen alkalmakkor lenni szokott: babakocsi, lábzsák, váltás ruha (ki tudja mi történhet: előfordulhat, hogy személyemet egy elegáns helyen kell prezentálnom), textil és papír pelusok garmada (további váratlan eseményekre felkészülve) valamint eper a strucc, a csörgő és a zörgő mesekönyvem (nem utazom a legszükségesebb játékaim nélkül).

egészen jól szórakoztunk. anyu keze járt, mint a motolla, kapkodta a ruhákat, apu szórakozott fejjel tologatott a kocsiban fel s alá, én meg elvoltam, mint a befőtt. röpke három óra múlva épp indulni készültünk, amikor anyu észrevette, h hiányzik a kardigánja. bánta a fene a kardigánt, ámde a slusszkulcs is ott lapult a zsebében! anyu meg apu ide szaladt és odaszaladt, én meg kíváncsian vártam, hova fejlődnek az események. láttam anyukám kétségbeesett pillantásait, apukám dühtől szikrázó tekintetét valamint kettőjük közös tehetetlenségét és ekkor isteni szikra pattant ki elmémből!

nagy levegőt vettem és teátrálisan előbb sírni, majd zokogni s végül, mit szerénykedjek, hisztériázni kezdtem. ha nekidurálom magam igazán lendületes kis balhét tudok rittyenteni semmi perc alatt. a bolt személyzete, ahol a kardigán, zsebében az értékes kulccsal, eltűnt, összefutott és amikor felismerték, h ennek a fele se tréfa, hipp-hopp megnézték mit tudnak tenni ügyünk érdekében és

(szegény kisbaba éhezik és sehol a kocsi kulcsa, úristen mi lesz!!!- óbégatott egy sereg ember- gondolkodtam rajta, h rámutatok, az én zsírkészletemmel egy közönséges puputeve minimum 3 hétig remekül elvan a sivatagban, de aztán rájöttem, h csúnya dolog másik malomban őrölni és inkább (el)hallgattam…)

visszaszolgáltatták a kulcsot (a kardigánt nem… annyi baj legyen…).

természetesen, innen már olajozottan működött minden, anyuék kinyitották az autót, apu hazagurított minket, én megkaptam a jól megérdemelt ebédemet és sziesztázni vonultam.

néha azért igen kíváncsi lennék: mire mennének nélkülem?

szupersamu mindent megold!

kedves mg,mz,mm!

anyu azt olvasta valamelyik remek könyvében, h a babákhoz lehetőleg mindig beszélni kell. a jó anyuka szüntelen löki a sódert a kisbabának, mert ez fogja majd serkenteni amaz beszéd és mindenféle más értelmi fejlődését.

így, mert anyukám megfogad minden hasznosnak tetsző tanácsot, az én édes anyukámnak be nem áll a szája. beszél hozzám a reggelim után, amikor csendeskén emésztve szeretek elmélázni pihenőszékemben, beszél hozzám, mikor azon ügyeskedem, h megkaparintsam plüss állataim valamely kiálló testrészét. csevegünk miközben átöltöztet, tisztábatesz, altat vagy ébreszt. úgy általában, be nem fogná a száját egy percre sem.

namármost, szeretném a szóbanforgó könyv íróját felvilágosítani, h a babák is szeretik néha a csendet. jólesik hallgatni saját pocakomból előtörő gyengéd zümmögést, a szél süvítését vagy teszemazt a saját hangomat. de persze erre vajh mi kevés alkalmam adódik. kénytelen voltam magamtól gyorsan és zökkenőmentesen elaludni, mert így legalább az alvás előtti rövid időt megoszthatom magammal. ha folyton folyvást anyut hallgatom, még a saját gondolataimat sem hallom.

félreértés ne essék, anyu valóban hasznos munkát végez

(nem mintha nem tudnám már RÉG mindennek a nevét! sőt még állathangokat is tudnék utánozni. de ha most leleplezem magam, egy percre nem hagynak nekem majd nyugtot. így inkább lapítok, mint nyuszi a fűben)

csak néha egy kicsit szüneteltethetné ezt a munkavégzést egy pár percre.

persze aztán este mindig megkapom, h én vele sosem csevegek, neki sosem válaszolok. (anya, egyszerűen nem jutok szóhoz!) h amikor apu megjön akkor bezzeg beszélgetek. naná! apával egész nap nem láttuk egymást. el kell mesélnem neki mindent! rossz néven is venné, ha kihagynám valamiből! mi férfiak, tartsunk össze.

tőle kérek tanácsot példának okáért, nőügyekben is.- a minap is láttam egy helyes 2 hónapos bigét a közértben. gondoltam megszólítom, de mégis mit mondjak? heőőőő? vagy ga? esetleg gö? sármos akarok lenni, de nem tolakodó…hmm-

apuban az is jó, h ő nem beszél egyfolytában (anya néha le is szidja, amiért csak hallgatunk, pedig ha tudná, h hogy élvezem!), van, h csak dúdol, vagy bolondos arcokat vág, amin jókat nevetek.

anyu hidd el remekül fejlődik a beszédközpotom! gyúrok rá ezerrel, mert ha majd közös nyelvet beszélünk, megkérhetlek majd, h kicsit légyszi maradj csöndben!

ilyen elcsigázott vagyok este, az egész napos kiképzés után....

kedves mikulás és jézuska!

úgy vélem, az idei karácsony nem sok jót tartogat számomra. először is, anyu úgy határozott, h tekintettel arra, h egyikőnk sem dolgozik (ezt nem tudom, h honnan veszi, én megfeszített tempóban, erőszakosan növekszem és fejlődöm!!) ezért mi fogjuk beszerezni a temérdek ajándékot.

anyu gondosan, h senkit ki ne felejtsen, listát is írt. amikor a hosszúságát megláttam kihullott az a pár szál hajam is, ami még megmaradt magzati koromból (lányok, figyelem: igazából a dús hajkoronára gyúrok, ez a mostani kopcsi lét, csak amolyan átmeneti állapot…), mert rögtön tudtam, mivel jár majd ez!

tekintve, h tél van, és egyelőre, míg anyu meg apu jobb belátásra nem tér (kellene nekem robogó, autó, na jó lábbal hajtható kismotor, vagy legalább egy nyavajás tricikli) a babakocsi az egyetlen számításba jövő közlekedési eszközöm – anyuék kipróbálták a kengurut. apu egy órán át mosolyogva cipelt benne, anyu aggódó faggatódzására rendületlenül hajtogatta, h „nem nehéz, nem nehéz”, majd hazajöttünk és fél órán át a földön feküdt és aznap már csak négykézláb közlekedett…azóta túladtak rajta- és mivel kint hideg van, anyu engem tuti jól felöltöztet, aztán a boltban levetkőztet, aztán amikor kimegyünk újból föl, aztán a következőben újból le. na, én már ezzel jól bevásároltam, köszönöm szépen. izzadok majd és unatkozom.

itthon aztán biztos, h nem játszhatok a csomagolópapírral, nem ehetek az egzotikus illatú szappanokból, nem szaggathatom szét a könyveket, nem ragaszthatom össze vicces alakzatban az ujjaimat a celluxszal, nem rángathatom le a fa ágairól a hatalmas színes gömböket, nem gyömöszölhetem bele a számba őket, és nem csapdoshatom őket a földhöz.

a szentestéről ne is beszéljünk! lefogadom, h én csak áttételesen kapok majd a töltöttkáposztából, rétesből és szaloncukorból, viszont az összes rokon puszilgat majd, meg mutogatnak és fogdosnak. már most tele van a kiscsizmám az egésszel. az ajándékok egyelőre nem érdekelnek.

jövőre viszont már én is értékes és hasznos tagja leszek a fogyasztói társadalomnak és ennek megfelelően belőlem él majd a játékkereskedelem!

kedves ny&f

nos, a rengeteg kritika, melyet azért kapok, h nem mutatok hajlandóságot mindenféle grillcsirkés-forgós mutatványok mihamarabbi prezentálására, arra ösztökéltek, h belevágjak a keringésbe. na, de nem egyszerűen hasról hátra, s onnan vissza, forgolódom! hiszen abban nincs semmi egyedi, különleges, abban nincs semmi pláne!

elhatároztam, h én leszek az a kisfiú, aki a hátán körbe-körbe forog, mint egy ringlispil. több okból döntöttem e mellett a mozgásforma mellett. részint, remekül fejleszti a comb és hasizmomat, részint, ilyet még nem pipált a babatársadalom, illetve még az is lehet, h mégsem popsztár v futballista, hanem világhírű breakes leszek.

imigyen módon látok hozzá: nekidurálom magam s egy nagyot (vagy több kicsit) dobok mindkét lábamon, s felpenderítem őket az ágyam rácsának a tetejére. itt, miközben roppant vagánynak érzem magam, egy kicsit időzöm.

amikor a combhajlító izmaim kipihenték a szokatlan terhelésből adódó izomfájdalmakat lassan, araszolgatni kezdek végig az ágy mentén. lábfejem vezeti, a vádlim és combom követi, majd felsőtestem zárja a sort: így a nyakam, s legnehezebb testrészem, a fejem is kénytelen tovaforogni. így szépen lassan, de biztosan, önnön tengelyem körül tekeredem, mint a kígyó, aki rétes akar lenni

(apropó, ezt a hülyeséget: már miért akarna egy hüllő, keresztülmenni azon a tortúrán, míg rétessé avanzsálják? melyik kecsegtető számára? az h papírvékonyságúra döngölik egy atom nagy és súlyos nyújtófa segítségével? az h megtöltik? h előmelegített katlanban 200 fokon sütögetik, vagy h a végén éles fogacskák lakmároznak belőle???)

nagyon mókás ám innen-onnan megszemlélni a világot! miközben az óramutató járásával ellentétes irányba, nem csekély erőt kifejtve, de a könnyed légies mozgás látszatát fenntartva elmozdulást végzek, kibámulok az ablakon, tüzetesen megszakértem az éjjeliszekrényen hagyott könyvek számát és színvonalát – támogatom, h szüleim beszerezzék és áttanulmányozzák a kortárs babairodalom több kiváló kötetét- rácsodálkozom a szekrényre, anyu meg rám, amikor hajnalban, vidám kurjantásom hívó szavára engem élelmezni siet.

mit tesz isten, mit lát, h a fejem helycserés támadást hajtott végre a lábammal.

ugyan hova tűnt az ő cukormackó kisfiának, helyes kis kobakja?

semmi gáz anya, nem cseréltem le, csak tótágast állok!

kedves apa,

ma megszúrtak.

tudom, hogy most lelepleztem írásom lényegét. pedig, a hollywoodi filmrendezők első és legfontosabb tanácsa

(a végy két csúnya de sármos férfit, egy szőke, hosszú combú nőt, egy maffiaháborút, négy autósüldözést, legalább tíz véres, lövöldözős balhét, két babacsinálást a sikoltozós fajtából, valamint minimum négy robbantást, s mindezt tedd bele egy filmbe, mellett,)

az, hogy a cselekmény alakulását késleltesd és a végére még dobj be egy csavart s egy slusszpoént. én ezt most elrontottam. lehet, hogy a baki nagy, de higgy nekem, a trauma se volt kicsi!

először is, mint azt már korábban vázoltam, a reggeli után szeretek hosszan visszaaludni, több okból kifolyólag. fontosnak tartom, hogy az első és ebből adódóan legtáplálóbb étkezésemet, melyet tíz órás miniböjt előz meg, legalább négyórányi nyugodt, lassú emésztés kövesse. olyan vagyok ilyenkor, mint a kígyó, aki minimum egy kisemlőst emészt. másrészt, hiszek abban, h semmi sem jobb az apró mimikai ráncokra és az idő előtt megjelenő szarkalábakra, mint a pihentető délelőtti szieszta. (mondom anyunak is mindig, de fütyül rám, pedig…)

tehát, éppen mélyen aludtam és az óriás ciciről álmodtam (még szép, mi másról??), amikor sutty kikaptak az ágyból, villámkezek felöltöztettek, babakocsiba dugtak és máris az utcán loholtak velem. már éppen kiabálni kezdtem volna, h „segítség babatolvajok” amikor kinyílt annyira a szemem, h rájöjjek anyu volt az elkövető. neki megbocsátok egyelőre, mert rajta áll vagy bukik élelmezésem.

megérkeztünk az orvosi rendelőbe. tudom, h már többször jártam ott, de memóriám még csak rövidtávon jeleskedik, sajnos hosszútávon nem túl megbízható. Gondoltam már kavintonra, mert botrányos az arc és névmemóriám (most ez kicsoda??? itt gügyög az arcomba, emlegeti, h már többször találkoztunk, de az istenért nem jut az eszembe..) de anyu szerint ahhoz még kicsi vagyok.

de most,

most még

friss az élmény és az elkeseredésem is:

1. le kellett vetkőzni.
2. megmázsáltak –mint valami kismalacot
3. nagy fahusángot nyomtak le a gigámon
4. nem játszhattam a sztetoszkóppal
5. hiába mosolyogtam nagyon- nagyon megnyerően, mégis az alfelemet is megvizsgálták
6. megszúrtak

igen. megszúrtak.

nincs mit hozzáfűznöm. anya ott volt, fogta a mancsom, ám ez mégis bekövetkezett.

vigasztalhatatlan vagyok. soha, de soha nem felejtek.

ööööö. említettem, hogy a memóriám még néha cserbenhagy?

kedves bi,ii,il,il

„zeneazélet, zeneazélet.”

anyukám s apukám egész vasárnap ezt énekelték. s azt kell mondanom (kivételesen) egyetértek velük. pár napja valahogy mindent elsöprő érzés lett rajtam úrrá, afféle égi jelet láttam: úgy éreztem, énekelnem kell.

azóta szakadatlan fújom! dalolok alvás előtt, alvás után (néha közben), dalolok ha kipihent vagyok, s ha álmos. a hangképzés rejtelmeibe magam vezettem be magamat: egy szép kora téli délelőtt hirtelen rájöttem, mi mindenre képesek hangszálaim.

sikolyokkal kezdtem egyik szombaton, pont a délutáni szieszta idején- szegény szüleim azt hitték, félrenyeltem és fuldoklom. a szobámba siettek, én viszont, mint minden titkok tudója, csak sejtelmesen mosolyogtam az ágyamban.

szüleim természetszerűen nem illesztették össze a hang forrását személyemmel, jobb híján azt hitték h puttkámer néni beteg tacskója nyüszített már megint.
megvártam, míg megkönnyebbülten fellélegeznek, majd hirtelen megint felsikkantottam. rohantak vissza, mintha puskából lőtték volna ki őket. remek móka volt, eltartott egy ideig míg rájöttek, h a szikrázó tehetségű dalnok én vagyok..

azóta belejöttem, mint kiskutya az ugatásba s már oktávokat éneklek ki. bizony, többet is! és a kedvencem –ezzel okozom a legérdekesebb perceket és a legélvezetesebb balhékat- az evés közbeni dúdolgatás.

ezt persze csak haladó babóknak ajánlanám, mert nem egyszerű feladat. erős koncentrációt, magas művészi felkészültséget és szaktudást igényel.
mintha pavarotti egy fél görög- na jó sárgadinnyével- a szájában áriázna.

amikor az óriás cici landol a számban, én beéneklem a hangomat s a viszonylag egyszerűnek tűnő, ám technikailag bonyolult megoldásokat igénylő dallamkompozíciót, különböző regiszterekben éneklem:

„Haj na-na-na-na-na
Na-na-na-na na-na-na"

sajnos szüleim nem osztoznak örömömben, apu nem forgatja meg anyut, anyu nem rázza a rokolyáját, nem alakítanak spontán kórust és nem ütik a ritmust, nem rázzák a hajukat és nem csápolnak erőszakosan.
aggódni kezdenek. talán valami baja van a gyereknek? nem jut elég tejhez? túl kevés neki? túl sok?

anya, apa ne aggódjatok! egyszerűen skálázom.

lehet h popsztár leszek?


"láááááááááááááááááááááááá"
na jó, a fellépőruhán még gondolkodom.....

kedves dj,dsz,&dl

amikor megszülettem egy ideig nagyon aggódtam, hogy olyan borzalmas ruhákban kell majd léteznem, mint amilyeneket az első pár napban erőltettek rám. amikor a csecsemősnővért közeledni véltem egy rémes, agyonhordott rugdalódzóval a kezében, torkom szakadtából kezdtem üvölteni. a reakció: cukrosvizes palackot tuszkoltak a számba azzal, h biztoséhesababuka…

a babuka kikéri magának, nem éhes. csak van szeme. meg ízlése.

szerencsére fellélegezhettem, amikor hazaértünk. anyu és apu a színt és a formát teljesen, a méretet mondjuk már kevésbé találta el. de semmi sem tökéletes, idővel mindenbe belenőttem.

sokszor gondolok arra, h milyen konfliktust okozhat az, ha az anya és a baba ízlése nem passzol. szerencsére nálunk más a helyzet, anyunak ugyanis teljesen formálható a véleménye. ha netalántán az adott ruhadarab nem találtatik szemrevalónak: azt leköpöm, vagy lekakilom. így gyors csere következik, ezt addig ismétlem, míg kedvemre valót választ.

mondjuk az öltözködéssel mostanában meggyűlik (anyu és az én) bajom. először is, itt a tél, ami természetéből adódóan indukálja a réteges öltözködést, ez pedig az én természetemből adódóan szül konfliktust. nem csak egy testemre simuló, annak minden bájos domborulatát sejtelmesen leleplező bodyt kell viszonylag nagy fejemen áthúzni, de arra még rugit, pólót (a hosszú ujj minden borzalmával együtt- sikerül átjutnia ragadós, markolászós ujjacskáimnak az alagúton- vagy sem?????), esetleg kardigánt is fel kell vennem. a harisnyáról nem vagyok hajlandó nyilatkozni. nem és kész.

várom a tavaszt, amikor anyu már nem fog bundazsákba gyömöszölni, hogy ott feküdjek és izzadjak, mint kovászos uborka a dunsztos üvegben, amikor nem kell sapkát húzni, hosszú, fáradtságos munkával megkomponált hajszobrászati remekeművemre, és amikor végre (!) a párizsi s milánói divatházak előrukkolnak az új kollekcióval. annyit már tudni h a slágerszín a sárga és az ezüst lesz.

örülök a hírnek: a sárga kiemeli férfias, de mégis lágy vonásaimat, az ezüst pedig, nos, slankít.

before:

after: