kedves r.g.

anyu nem járhat már tornázni, mert úgy találta, h kevesebb lett a teje (hé!) és ezért ügybuzgóságát rajtam, szerencsétlenen tölti ki.

tehát, mától tornáztat. fejébe vette, h nem vagyok eleget a hasamon és most koncepciózusan tekerget, forgat, csűr s csavar, h megmozgassa azokat a fertályaimat is, melyek úgy véli (nem véletlenül egyébként..) kevesebbet vannak használatban.

többféle gyakorlat közül válogat. először is hátamra fektet, kis kosárkát képez testemből, olymód, h tappancsaimat és mancsaimat két erős kezébe fogja, s jobbra-balra döntöget. egyszer már majdnem hánytam.

majd lábamat testem előtt elhúzza, a másik oldalamra teszi és vigyorogva figyeli, vajon követi e elkínzott testem a kiválasztott végtagot? (sajnos kénytelen)

ezt a gyakorlatot legnagyobb elkeseredésemre mindkét irányban ismételjük. (ekkor már rendszerint hörgök).

majd karjaimnál fogva ülő pozícióba húz és buta gyermekdalokat zümmög két centiről az arcomba.

végül hasra fordít, idióta játékokat pakol elém, azzal a nem titkolt célzattal, hogy azok felkeltik lanyha érdeklődésemet, és szívesen heverek majd pockomon.

nem értem mi a probléma a hanyattfekvéssel? számos híres ember vitt véghez hatalmas tetteket a hátán.

emlékezzünk csak frida kahlora, a festőnőre, aki élete nagy részét töltötte háton, megfestve nem jelentéktelen számú festményét. vagy vegyük példának okáért michelangelot, aki, na, hogy festette a sixtusi kápolna freskóit? hát persze h háton. vagy végül emlékezzünk csak casanovára, aki bizonyára főleg a hátán fekve, hmm, izé…szerezte hírnevét.

ki nem állhatom a hason fekvést. egyrészt lusta vagyok hosszan kiemelni magamat, másrészt pedig kerek pocakomat nyomja a talaj és ez kellemetlen érzést okoz.

különben meg anya kár fáradnod a tornáztatással, én, mint minden valamirevaló kisfiú a labdajátékokat részesítem előnyben!

Focizni akarok!

(így ölelne téged is
bébi, két erős karom...)

kedves cs.g.

vonzó vagyok, tudom.

a már korábban részletesen taglalt csodás pufók testem, igéző tekintetem, melyben az értelem csillan, dús hajam, csábos mosolyom ellenállhatatlan összképet alkot. és én ezzel a kívánatos összhatással szeretek élni (és nem szégyellem bevallani: néha visszaélni is..).

először anyukámon próbálgattam csábos mosolyomat, de az első kísérletek csúf kudarcba fulladtak, anyu ugyanis azt hitte, h szelek kínoznak és édeskömény teát diktált belém, míg már az orromon folyt ki.

gyakorlat teszi a mestert, véltem, de mikor a javított változatot egyik rokonunkon próbálgattam, reakciója hasonlóan frusztráló volt: te - érdeklődött kedvesen anyunál - nem beteg ez a gyerek? olyan elkínzott képet vág… (remek volt.. - popsimba hőmérőt dugtak- mondanom sem kell, nem volt lázam..)

innentől kezdve, a rossz tapasztalatokon okulva, inkább a játszósarkam melletti tükörben csiszoltam csáberőmet. később pedig, mikor már rutinos hódítónak éreztem magam, anya tanítványain és barátnőin gyakoroltam szorgalmasan. meresztgettem rájuk azúr kék (kicsit vaksi) szemem, és mondanom sem kell, nagy sikert arattam!

fogdosták erőtől duzzadó bicepszemet, kockás (khm, khm) hasamat simogatták, és dicsérő szavakkal illették izmos combom és apró, feszes hátsóm.

ez eddig rendben is van. szeretek kezdeményezni, jó érzéssel tölt el, ha hódíthatok.

ki nem állhatom, azonban, ha idegen nőszemélyek vetik rám magukat! többször előfordult, h anyukám (vagy apukám) kezéből kitépve férfias testemet gúsba kötve ismeretlen nők erősen magukhoz szorítottak.

modern világban élünk, így semmi kifogásom egy habkönnyű flört, egy kis édes romantika vagy szemezés ellen: na de ez már-már erőszak! ezek a nők testi fölényüket ki és felhasználva arra kényszeritettek, h tehetetlenül tűrjem, amint fülembe pajzán gondolatokat susognak, nyakamba csókolnak, vagy testemet simogatják!

na de kérem! lehet, h roppant jóvágású fiatalember vagyok, de udvarlás tekintetében régimódi!

keves g&j,

felháborítónak érzem, h már a babvilágba is begyűrűzött a súly és méretek körüli folytonos aggodalmaskodás. őseink még fennen hirdették, babából kövér kell, majd ha nagyobb lesz, lekocogja a túlsúlyt. bezzeg manapság!

kezdődött a magzatkorom körüli mizériával, amikor anyukám és az én idegeimre menve állandóan azt kellett hallgatnunk, h:

- húú de nagy a hasad (mondták ezt anyukámnak, nem törődve azzal, hogy közvetve engem sértegetnek, hiszen én csücsülnék odabent vagy mi…),

- ikrek?? (no comment)

- mostanra vagy kiírva igaz? (5. hónap derekán..)

- biztos nagy baba lesz (na ezt aztán végképp kikérem magamnak)

szóval már a pocakban sem volt létem előítéletektől mentes. olykor szívesen kiszóltam volna, vagy mutattam volna valami igen csúnyát, de sajnos hiába próbálkoztam csak az igen frusztráló „jaj de édes, hogy rúgkapál”-ig jutottam.

aztán megszülettem és mindenki legnagyobb döbbenetére és anyukám teljes megelégedettségére átlagos paraméterekkel voltam megáldva. büszkén feszítettem csinos ruhákban (vagy anélkül) és illegettem magamat a látogatók hada előtt.

majd, no igen, belejöttem a táplálkozás mikéntjébe és sajna felugrott rám 3kg. magam sem értem, hogy történt: szigorúan 4x 5x eszem napjában, kis adagokat, nem nassolok, nem tömöm magam éjjel, nem eszem üres kalóriákat.

jó a testmozgásban ludas vagyok, ezt be kell látnom. járhatnék (-hehe!) többet sportolni, végezhetnék különböző tornagyakorlatokat, de esküszöm, ami egyelőre tőlem telik azt megteszem.

remek lenne, ha nem foglalkoznának annyit méreteimmel: nagy a pocakom, na és? hájas a csülköm, valamivel csak meg kell majd tartani hordóhasam! kis tokámtól nem látni íves nyakam vonalát? ugyan már!

azért a dagi kifejezés használatától mindenkit szigorúan intenék, fogalmazzunk úgy h vízszintesen kihívásokkal küszködök.

hamarosan azonban, ahogy függőlegesen nyúlok majd és megszabadulok az engem visszatartó fránya erőtől (gravitáció…hogyaza) fürge szökellésemre figyel majd fel idős, s fiatal; és vidám dalom tovaszáll majd a tavaszi (izé nyári-őszi??) szélben. Akkor majd sokan dicsérik atletikus termetem s karcsú alakom.

Addig meg pokolba az egésszel- jöjjenek csak a kilók!

kövér vagyok de hódítani akarok....

(íme habtestem,
amint ellazító,
relaxáló fürdőt veszek:)

kedves ny&f,

már a régi török babák is tudták, h a fürdés nem csak fizikai valónk tisztántartását szolgáló mindennapi rutin, hanem a test és lélek felfrissülését biztosító rítus.

így amióta megszülettem, a fürdetést-fürdést igen komolyan veszem.

(jobban meggondolva közös történetünk a pancsival még régebbi időkre nyúlik vissza: magzat koromban- in uterus- is már nyakig- azaz fejtetőig- ültem a langymeleg vízben és vígan rúgtam ki a ház- akarom mondani anyu oldalát.

persze első kinti találkozásom a vízzel nem volt híján minden nehézségnek: egy bájosnak nem nevezhető nőszemély grabancomnál fogva a csap alá lógatott. (mind a módszer, mind pedig a személy ellen kifogásom van/volt, egyelőre azonban nem tudtam panaszt benyújtani az ombudsmanhoz, de ami késik…)

nem csoda h ilyen fogadtatás után az első otthoni fürdést erőszakosan végigüvöltöttem. sose lehet tudni, mi várja az ártatlan, kiszolgáltatott babát..

de aztán belejöttem!

tudni kell persze, h napjaim viszonylagos egyformaságban telnek: kell nekem a rendszer, ettől érzem magam biztonságban.

de ez nem egyenlő az unalommal: hiszen a keretet kitöltő események mindig változnak. szóval, arról anyu gondoskodik, h a napjaim megfelelő mennyiségű ingergazdag, kulturális programmal legyenek megfűszerezve.

ám amikor eljő’ a fürdés ideje, apu lép színre.

büszkén jelentem ki, h tőle tanultam mindent:

hogy hogyan kell a kiskádban úgy csapdosni és fröcskölni, hogy az egész nappali vízben ússzon, hogy hogyan kell a nagykádban erőteljeseket rúgni és vígan lelocsolni apu új nadrágját, hogy miként a legkönnyebb úgy tartanom a nyakamat, s imigyen módon a fejemet is ahhoz, h a vizet, s benne a habokat, szüleim határtalan örömére, nyalogatni tudjam.

s ez még mind semmi! mikor testileg frissen, bár szellemileg kissé elfáradva, a fürdéssel végezünk, akkor kezdődik csak az igazi mulatság! hatalmas kurjantásokkal tudatom apuval, h milyen jól érzem magam. szisztematikusan, egyre növekvő hangerővel előbb dúdolni kezdek, majd egy oktávval feljebb viszem és átcsapok rikácsolásba. ekkor tetőfokára hág a hangulat, s ha igazán formában vagyok még egy könnycseppet is sikerül kipréselnem.

eztán megint anyué a főszerep, jön a vacsi, őszinte bánatomra a kiabálásnak vége- hiszen ezt még a legostobább baba is tudja: teli szájjal nem illik üvölteni.

kedves nagybátyó,

zsenge korom ellenére én hiszek abban, hogy a házam a váram. merjen vitatkozni velem bárki: bizisten lehányom, lepisilem vagy ilyesmi (még nem rendelkezem a bosszúállás eszközeinek kiterjedt arzenáljával- lehetőségeim igen szerények egyelőre).

szeretem, ha a dolgok úgy mennek, ahogy megszoktam azokat: csak semmi hevesség, kilengés, csak semmi utazgatás, rázkódás, helyváltoztatás.

maradjunk szépen otthon, az a helyes.

vegyük példának okáért a tegnap délutánt.

már reggel szokatlannak éreztem, h anyu eltűnt, mint a kámfor és be kell érnem apu gondoskodásával.

(értetlenkedő kórus felszólal- miért hát az is pont olyan jó, igaz?

remélem, az olvasó nem várja el, h elmagyarázzam, h a női és férfitest között alapvető anatómiai eltéréseket lehet feltérképezni, jelesül, h apunak nincs cicije!

nem, itt nem egyszerűen a bizonyos időintervallum után jelentkező éhség megszüntetésének problematikájára utalok –feltalálták már a fagyasztót!- hanem a komfortérzetben jelentkező kisebb zavarok elhárítására: ha a baba kicsit nyűgös vagy az optimálisnál több időt töltött aktív elfoglaltsággal tudvalevőleg semmi sem nyugtatja meg jobban, mint az anyai emlőkhöz simulás. -lásd kép fent.)

tehát már reggel nem stimmelt valami. örömmel és nem kevés megelégedéssel nyugtáztam azonban egy rövid idő múlva, h anyu hazatért. büszke voltam magamra, hogy ügyesen kihasználtam az erős apai kar által nyújtott lehetőségeket és most anyura is rácuppanhatok. teljes lelki nyugalommal zuhantam álomba és kiadósat szundítottam.

délután azonban ellenséges erők hordozóba tettek, autóba dugtak és idegen lakásba, „mintha ismerős” emberek közé vittek. furcsa szagok, ismeretlen terek, új körülmények.

hallatlan viszontagságokon kellett átmennem.

természetesen - ahogy ez várható volt- felháborodásomnak méltán hangot adtam és tettem ezt mindaddig, míg megalázó helyzetem megszűnt és újra elfoglalhattam helyemet gépjárművünkben.

a többire nem emlékszem, mert elaludtam. de remélem apuék megtanulták, hogy mihez tartsák magukat.

na nehogy már a nyúl vigye….

kedves o&a.

a kisbaba szereti a szüleit, legyenek ők akár kicsit lassúbbak, kövérebbek, ügyetlenkébbek, mint más babák szülei, akiket a játszótéren látni.

szeretem őket, mert mégis csak az én szüleim. természetesen, tisztába vagyok minden balgaságukkal, de hát ez van, ezt dobta ki a gép. persze van, h azt kívánom, apa bárcsak olyan helyes pufók lenne, vagy anya szöszi, kékszemű, esetleg fel tudnának mutatni valami zsíros állást, villát vagy ilyesmit - mint pl. a Benő szülei.

szóval, mint mondtam anyu meg apu kicsit lassú. 4 hetembe került h megtanítsam nekik a „heőőő” glottális mássalhangzó és magas magánhangzó kapcsolatot. persze nem csaptam bele rögtön a közepébe, először csak a hangképzés helyére és a helyes artikulációra próbáltam őket rávezetni. amikor ezt már begyakorolták, segítségemmel, és felügyeletem mellett megpróbálkoztunk a hangok kiejtésével is. mondanom se kell, h az első nekirugaszkodások harmatgyengék voltak.

de mindenki (még ha kicsit ügyetlenebb is az átlagnál) belejön előbb-utóbb, s ma már, ha elkurjantom magam, kórusban ismétlik utánam. (valami számomra rejtélyes okból kifolyólag fura arckifejezést is párosítanak a kimondott heőőőhöz: fintorognak, nevetgélnek- ha nem a saját szüleim lennének, azt mondanám olyanok, mint két félnótás. próbáltam leszoktatni őket de nem sikerült, így inkább rájuk hagyom…semmi sem tökéletes…na!)

most kezdjük a bevezetést a haladóbb hangképzésbe: veláris mássalhangzó-magas magánhangzó (gö); valamint posztalveoláris mássalhangzó- mély magánhangzó (da) kapcsolatra okítom őket több-kevesebb sikerrel. ha ezt is begyakorolják (nincsenek illúzióim, eltart majd nekik egy darabig…) a bilabiális, labiodentális, alveoláris és palatális mássalhangzók következnek majd.

nyelvóra apával: az "áááááá" hangot gyakoroljuk. én ügyesen mutatom neki, de ő (kis béna még) csak vihog:

kedves c&i.

amióta megszülettem egy perc nyugtom sincs.

életem egy rabszolgaság: 24 órás műszak, melyben a felügyeletemre bízott két felnőttet kell pásztorolnom.

nem könnyű feladat: napjában négyszer ötször esznek, ennél is többször isznak, egyszer sétálni kell őket vinni, este alapos fürdés után le kell őket fektetni és legalább hat óra folyamatos alvásról is nekem kell gondoskodnom. szerencsére pelust nem cserélek- ezt ők intézik számomra rejtélyes úton-módon (inkább nem is gondolnék bele, ha lehet….).

a legdurvább azonban az, h folyamatosan szórakoztatnom is kell őket, mert nélkülem halálra unják magukat…

állandóan rajtam lógnak, mindenhová magukkal cipelnek, minden lépésükről tudnom kell. önállóan már semmit sem csinálhatok: mikor végre elmélkednék, beszélgetnék, vagy csak úgy lazulnék: ők is ott teremnek és nyaggatni kezdenek, h büfizzek, vagy h forogjak nekik ide meg oda.

nagyon várom, h kicsit nagyobbak legyenek és önállósodjanak, mert így hallatlanul nehéz független babának lenni.

egyetlen vigaszom az, h havonta egyszer - kétszer le tudom őket passzolni. a héten például orsiék vállalták ezt a hálátlan feladatot: megkértem őket, h kicsit vigyázzanak már rájuk míg én kibulizom (kipihenem) magam!

elvégre egy kis kikapcsolódás nekem is jár!

(ezen a képen
éppen figyelek
és okulok
és ahogy legkedvesebb
nagybácsim mondaná:
"hal vagyok")

kedves sz.a.

mostanában többet alszik, mint eddig- jegyezte meg anyukám a védőnőnek tegnap, amikor itt vizitelt minálunk. szokás szerint, ügyesen kicselezve az esetleges tortúrát (levetkőztetés, testem tüzetes átvizsgálása - szemérmes vagyok, na- fejem, hajam tapogatása, gügyögés két centiről az arcomba) mély álomba merülést akartam tettetni, majd túl jól sikerült és el is szunnyadtam.

aztán már csak arra ébredtem, hogy állítólag sokat alszom.

mihez képest?

amikor bezzeg egész nap fent voltam, és cseverésztem (valójában üvöltöttem, mint a fába szorult féreg de az nem hangzik olyan jól..) akkor meg az volt a baj, hogy sose alszik ez a gyerek, azért ilyen nyűgös.

na tessék. semmi se jó.

vegyük például az első napomat itthon:

(a kórházban persze a demo változatot hoztam, ettem aludtam. ennyit csak megérdemel egy fáradt baba a születés után pár nappal? Ilyenkor mindenki nyilvánvalóan csak erőt gyűjt az otthoni produkcióhoz. )

mikor megérkeztem, kicsit beskáláztam, nagy levegőt vettem és ami a csövön kifér. a reakció? sápítozás, karikás szemek és menekülni vágyó szülők. pedig én csak pacsirtákra hajazó gyönyörű orgánumomat szerettem volna megcsillantani.

a kritika földbetiport, így ettől a naptól kezdve rendszeresen gyakoroltam.

naná, majd alvásra pazarlom a drága időt.

mostanában viszont, hogy már a 3. hónap végéhez közelítek, új hobbira leltem. a sírás az ágybavizelőknek való. én fogni, nyúlni, ülni akarok. csak előtte kipihenem az elmúlt időszak fáradalmait, hogy azután, mint erőtől duzzadó kisbaba rászabadulhassak a világra.

reszkessetek!

kedves sz.

vegyük csak górcső alá örökzöld témánkat, a sétát. vicces kis elnevezés ez, hiszen a „séta” szó arra kellene, hogy utaljon, hogy valaki hosszabb-rövidebb (ízlés és erőnlét kérdése) távot járjon (hangsúlyozom: járjon) be. namármost én nemhogy járni még kúszni se nagyon tudok.

persze beszélhetek én, anyu rám se hederít.

először is nagy okosan beszereztek egy trendi kis babakocsit, engem (a legilletékesebbet) totál kihagyva a döntésből (szín, típus, méret, magasság stb). remek választás volt, mert egészen 2 hónapos koromig viszonylag kényelmesen el is fértem benne. aztán kezdett kilógni belőle a lábam, alig fért el benne a vállam és anyu meg se bírta emelni (fél tonnás a babakocsi hát nem isteni??? miért nem vettek rögtön egy teherautót, dömpert vagy talicskát??)

de ők nem jöttek ám rá, h már nem annyira kényelmes nekem a fekvés. még akkor se ejtőernyőzött le nekik semmi, amikor már két embernek kellett beszuszakolnia szerény személyemet a kagyló alakú ülésbe, majd amikor végre sikerült, úgy hevertem ott, mint dugó a palackban. se ki, se be.

két hét kitartó rábeszélése (üvöltés, sírás, hörgés, rángás) kellett ahhoz, h megértsék végre MÁSIK JÁRMŰVET AKAROK!

győzelem! vettünk végül egy –már- nagyfiúknak való kényelmes kis gépet: egy tágas, tűzpiros, 4 kerék meghajtású, kis fogyasztású, szervós kocsit. extrák: központi fék, távirányítás (kis ráhatással) valamint anya és apa lankadatlan toLÓEREJE.

kedves c.

először is boldog névnapot kívánok!

képzeld, anyu kedvenc időtöltése mostanában az én mozgásfejlődésem miatti aggódás. (mikor fordulok hátról hasra, miért nem fordulok többet hasról hátra, miért nem szeretek hason lenni, miért nem nyúlok, fogok rutinosabban, miért nem tartom stabilabban a fejemet stb stb- anya! ne üljek föl és szaladjak el hirtelen???) természetesen ez a para is, mint annyi minden csak az egyszerűbb női agy koholmánya.

nagyon jól elvagyok én a hátamon köszönöm szépen. egyrészt innen tökéletesen belátni a szobát, szemmel tudom tartani az összes állatomat (alfit, albit, kálmánt a buszt, mackót, brumit, mimit a tehenet, vilmát a vizilovat, a pöttyös tevémet, a fura kék állatomat, arturt és a többieket.) ha nem vagyok résen, bármi megtörténhet! csak egy percre lankad a figyelmem és nini, mimi ott landol a busz tetején mert valakinek a kalimpáló keze odébb lendítette. hát ez így nem mehet! rendnek kell lenni! másrészt pedig így anyut is tudom felügyelni: üljön csak le egy percre, rögtön kitalálok valami izgiset: egy kiadós hisztiért nem megyek a szomszédba. csak semmi lazsálás.

néha persze, amikor már mindkettőjük aggódó tekintete engem fürkész és nincs öt perc nyugtom se, dobok nekik egy csontocskát: remegő karral (persze tudnék határozottan is, de minek leplezzem le tudományomat már most…) a csörgő felé nyúlok, megragadom és eszelősen rázni kezdem.

a hatás persze nem marad el: anya és apa hallatlan örömükben egymás karjába zuhannak, sírnak, nevetnek, pezsgőt bontanak és minimum a fél (néha az egész) rokonságot felhívják elújságolni az örömhírt.

így nekem újabb két nap nyugtom van, hogy schoppenhauer azon elméletén filozofáljak, miszerint a világ kaotikus és kiismerhetetlen, és az ember sorsa folyamatos szenvedés, illetve nietzsche nihilista elméletein töprenghetek.

kedves d.

nagy kalandunk volt ám az este! bizonyára értesült mindenki róla, hogy megalapítottam a TIMAEL (Titkos Mozgalom az Alvás Ellen) fedőnévre hallgató földalatti társaságot: (idézek az alakulásunkat hirdető harci pamfletből: világ kisbabái egyesüljetek! többé sose alszunk!!!! küzdünk az álommanók ellen a végletekig! ellenállunk jöjjön bármi! sírásunk hangjára megrogy a szülői térd! meghátrál a szülői szív! bátorságunk átível minden vacak altatási kísérletet! hangos didalkiáltásunk betölti az eget!!!! vivát!!!! éljenek az üvöltő kisbabááááááák!!!!)

és tegnap végre bevetést hajtottam végre immár éjjel is- eddig csak a nappali alvások során bontogattam szárnyaimat.

megvártam míg letesznek aludni, ilyenkor általában - bár be kell látnom önnön gyengeségemet- elnyom hamar az álom, de tegnap! hah végre bírtam erővel és fél tíz tájban, amikor már teljesen megnyugodva tévézni próbáltak keserves sírásra fakadtam. részint segített az átélésben egy nagy adag kaki is, mely nem volt hajlandó szervezetemből megfelelő időben (úgy 2-3 nappal korábban...) távozni, részint pedig alig bírtam magammal: most megmutatom, hogy mire képes egy babó, ha úgy istenigazából kajabál.

a hatás nem maradt el. aggódó szülői arcok az ágy fölött, hipp-hopp apa karjában vagyok, ringatás, simi, hmmm nagyon jó, pont amire vágytam..

és ekkor.. sajnos olyasmi történt amire nem számítottam. fél glicerines kúp landolt a hátsómban. a feszítő érzés megszűnt, a buli hangulat megcsappant, mindenhol félhomály, apa erős karjának biztonságában, mintha elnehezedett volna a pillám.. visszadugtak az ágyba és én be kell valljam, elaludtam.

(ez csak az álca.... igazából bevetésre készen állok, izmaim megfeszülnek és minden idegszálammal feszülten figyelek!)

kedves ny és f,

teljesen elegem van abból, h sokan azzal zaklatnak: milyen jó nekem, hogy mindenki hogy cserélnének velem- ők is szeretnének babakocsiban utazva órákat végigaludni, naphosszat csak heverészni és közben hatalmasakat enni.

ha úgy képzelitek a kisbaba életét, hogy az nem több egy hatalmas lakománál és az azt követő durmolásnál, akkor nagyon nagyon tévedtek. csak nem gondoljátok, hogy a mi életünkből hiányzik a kötelességtudat? hiszen mi apróságok neveljük a jövő szülőgenerációját! kemény erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a felügyeletünkre bízott nemtörődöm, gondatlan, lusta, csak a szórakozásra vágyó, hedonista emberpár felnőjön a feladathoz! folyamatosan ki kell találnunk valamit, amivel lefaraghatjuk saját önzésüket! (pl vegyük a legegyszerűbbet: megszégyenítés tömegközlekedési eszközökön hatalmas ordítás segítségével, valamint elképzelhető hathatós eredmény elérése lepisiléssel, ill. lekakilással, extrém esetekben lehányás is szóba jöhet).

de ezen felül, a mi életünkben ne lenne feszültség, aggodalom és kín? a kisbaba élete egy állandó vergődés: letettek az ágyamba aludni: vajon visszajön anya és apa? vajon itthagytak örökre? látom még az óriás cicit? egy merő stressz az egész babalét.
na mára ennyit, mennem kell anyu mindenáron sétálni akar vinni és nem hinném h le tudom beszélni. (főleg h még beszélni se tudok! még ez is...)

apa egy hajnali kiképzés után:

(tessenek megfigyelni huncut mosolyomat..)

hahó vagy ahogy mostanában mondom heőőőőőő

na végül úszás a jövő hétre elnapolva, mert nem volt orvosi igazolásunk arról, hogy nincs semmilyen légzőszervi betegségem (hallanának egyszer úgy istenigazából kurjantani egyet- rögtön semmi kétségük nem lenne afelől, h a légzésemmel ill. légzési technikámmal gond egy szál se...)
szal maradt a nagyapáék (István és Cili) meglátogatása, mely pompásra sikeredett: végig üvöltöttem az egészet, nehogymár azt gondolják h wonderbabe vagyok (anyu hajlamos azt hinni...)egy kis hiszti mindig kell, hogy tudják mihez tartani magukat..
viszont éjjel nagyon rendesen szundizom nyolctól hatig nem nagyon szenvedhetem ha megzavarnak és a bőséges reggeli után szeretek hosszan visszaaludni. mondjuk úgy 10ig.
anya azzal fenyeget h baba-mama jógára cipel el. nemtom mi a baja, én szeretem gömbölyded formámat (talán ő nem annyira az övét??). nem értem miért nem éri be a napi egyszeri két órás eszetlen tempójú sétával?? szegényke mindig elfárad a végére.. én nem, mert jóízűt alszom, semmi más érdekes nem köt le és a babakocsi andalító rázása jól hat az emésztésemre is.
na ma este ennyi, megyek, üvöltök egy sort, fürdetés előtt!
puszi nektek!!!!

hahó Keresztanya!

lebirkóztam a kicsit netfüggő anyut és idekövéredtem a géphez hehe...
képzeld lehet h holnap megyek babúszásra (edzek a keresztelőre), kicsit félek h hatalmas súlyom lehúz és elmerülök, de apa erős karjában bízva derűsen és optimistán szemlélem a jövőt! puszilom Keresztaput!!