kedves sz.

vegyük csak górcső alá örökzöld témánkat, a sétát. vicces kis elnevezés ez, hiszen a „séta” szó arra kellene, hogy utaljon, hogy valaki hosszabb-rövidebb (ízlés és erőnlét kérdése) távot járjon (hangsúlyozom: járjon) be. namármost én nemhogy járni még kúszni se nagyon tudok.

persze beszélhetek én, anyu rám se hederít.

először is nagy okosan beszereztek egy trendi kis babakocsit, engem (a legilletékesebbet) totál kihagyva a döntésből (szín, típus, méret, magasság stb). remek választás volt, mert egészen 2 hónapos koromig viszonylag kényelmesen el is fértem benne. aztán kezdett kilógni belőle a lábam, alig fért el benne a vállam és anyu meg se bírta emelni (fél tonnás a babakocsi hát nem isteni??? miért nem vettek rögtön egy teherautót, dömpert vagy talicskát??)

de ők nem jöttek ám rá, h már nem annyira kényelmes nekem a fekvés. még akkor se ejtőernyőzött le nekik semmi, amikor már két embernek kellett beszuszakolnia szerény személyemet a kagyló alakú ülésbe, majd amikor végre sikerült, úgy hevertem ott, mint dugó a palackban. se ki, se be.

két hét kitartó rábeszélése (üvöltés, sírás, hörgés, rángás) kellett ahhoz, h megértsék végre MÁSIK JÁRMŰVET AKAROK!

győzelem! vettünk végül egy –már- nagyfiúknak való kényelmes kis gépet: egy tágas, tűzpiros, 4 kerék meghajtású, kis fogyasztású, szervós kocsit. extrák: központi fék, távirányítás (kis ráhatással) valamint anya és apa lankadatlan toLÓEREJE.