kedves d,

anyu szerint sosem lehet elég korán elkezdeni kisgyerekek számára a társadalmi normák alapján kialakított társasági jómodor szabály és viszonyrendszerének megismertetését.

kb azóta h a fejemet fel tudom emelni próbálja nekem az elemi udvariassági formulákat el és megmagyarázni. úgy négy hónapos korom óta pápázunk, ami mostanra már nemcsak idegőrlővé de unalmassá is vált. de, mivel anyu töretlenül próbál utánzásra sarkalni, megszántam és azóta – a lelkesedés minden jele nélkül- időszakonként meglengetem a kezemet, h örüljön.

hasonlóan jártam a „tapsi-tapsi” bugyutasággal. ezt – váltkedv - apu sulykolja belém unos-untalan. ez két okból is igen bosszantó.

1. mit nekem két mancsom összekoordinálása! nevetségesen egyszerű feladat. give me some challenge!

2. mindig akkor szólítanak fel tapsolásra, amikor valami komoly problémán töröm a fejemet és már igen közel állok a megoldáshoz. pl. a minap egy hatalmas és igen vonzó banándarab logisztikai manőverét igyekeztem megoldani (a babán karika asztaltól a számig való eljuttatása minimális hibaszázalékkal) amikor apu rámkiáltott, h samu! tapsi tapsi! ijedtemben természetesen kisiklott a kezemből a falat és kezdhettem elölről az egészet.

amúgy nemtom mit elégedetlenkednek. tapsolok, pápázom, szépen udvariasan mosolygok, ha hozzám beszélnek. nem idétlenkedem az asztalnál, nem beszélek teliszájjal (hmm…. igazából sehogy nem beszélek – viszont nem is feleselek-. de első szó gyanánt már beújítottam azt, h „baba” ami kicsit nárcisztikus első megnyilvánulásnak tűnhet, de kit érdekel…) nem nézem az eget, ha hozzám beszélnek és bár nem mondom azt, h köszönöm és kérem (ok: lásd fent) de dolgozom rajta.

kétség nem fér hozzá a szüleim erőszakos szocializációra nevelő törekvései előbb utóbb engem is megtörnek majd. ígérem lázadni fogok!

tapsi-tapsi

kedves i&m,

napok óta furcsa bizsergés van a lábamban. azt is mondhatnám, benne van a bugi. mindenesetre amiről eddig csak álmodtam, a horizontális sík leküzdése, most egy villámcsapásra sikerült. két izmos karom felnyúlt, erős lábam alulról biztosította a terepet. és húztam és toltam, vontam és nyomtam fel, egyre feljebb, hengeres testemet.

ééés

felálltam.

de, gondoltam, miért álljak meg itt?

mikor még annyi dolog van, amit vertikálisan lehet tenni? nos, megpróbálom egyedül is megvalósítani régi álmomat: a járást. a járóka oldalfalához szorosan tapadva, mint pók a falon oldalaztam körbe-körbe. kapásból ment. félúton megálltam mintegy 2 percre, mert feltétlenül konstatálnom kellett zsenialitásomat és röviden átgondoltam helyemet a világegyetemben.

miért ragadjak le ennél a pontnál?

ha már járni és felállni is tudok, nosza nézzük a leguggolást, lehajolást, feltérdelést, fel és leülést. ez is megy, megy és megy. kétség nem fér hozzá: tökéletes vagyok.

na, na anyu hova viszel?? nem, még nem vagyok álmos!! hogy ma még semmit nem aludtam, viszont fél6 óta fent vagyok és állok (a kiságyban, a járókában, az etetőszékben, dobozokba, kis sámliba kapaszkodva) akkor mi van? muszáj fejlődnöm, gyakorolnom! anya, ne tegyél beeeeeeeee az ágyba! hopsz látod máris állok! tök felesleges úgy tenned mintha álmos lennék! nem, nem alszom! apa ne közeledj! ne merj lefektetni! nem nem akarok heverni! tessék azonnal felugrottam! és megint és újra! én vagyok atomanti! Én vagyok a duracell nyuszi!

soha többé nem alszom! állni akarooooooooooooooooooook!!!!!!!!!